Hellósztok! Én vagyok Georgina Crel'Uge (Krölózs), azaz az április bolondja! Azért lennék az, mivel április elsején születtem, és az a kedvenc tevékenységem, hogy másokkal viccelődök és átverem őket egy kis csínnyel. Eddig haláleset szerencsére nem történt, de azt mondták, hogyha így folytatom, akkor lesz. Nem értettem, hogyan értették, de a végén rájöttem, hogy egy fenyegetésnek kellett volna vennem. (Igazából mostanra sem veszem annak.) Ne aggódjatok, mindig ilyen optimista hangulatban leszek! Azaz majdnem... Szóval! Még másodikos koromban, télen kezdődött az egész ügy. Első évemet Francia országban töltöttem, de mivel apa úgy döntött, hogy Japánba költözik Kirishimával (azaz a nevelő anyukámmal) és velem, ezért... ide költöztünk. Különösebb ok nem volt, csak az elszántság (na meg Kirinek honvágya volt, mivel ő Franciaországban dolgozott, mint divattervező). Amúgy egy olyan suliba írattak, ami bentlakásos volt, ahol bent tartották az általános iskolásokat az Általános Iskolában... szobákba bezárva... ahol nincs villany... csak dühös pókok... amik igazából műanyagok, de ez csak részlet kérdés!... És volt villany is, csak néha túlzok egy kicsit, visszagondolva arra a börtönre... Na, látjátok?
Egy hűvös és havas tél volt az a nap. Illik tudni, mivel mindig túl hülyének hittek, ezért mindig távol maradtak tőlem. Azt hitték, hogy a hülyeség ragályos... nos, ez bebizonyítja a tényt, hogy ők voltak a hülyék, nem én... Na jó, nem tagadom, hogy én is kicsit az voltam...vagyok...? Szóval egymagamban építgettem a hóemberemet szünetben, az udvar egyik legismeretlenebb részén, amíg oda nem jött hozzám két fiú. Azt kérdezték, hogy ki vagyok, mire válaszoltam. Nem vették valami jó néven, hogy én külföldi vagyok (bár nem értem miért), és ugye ismertek is, ezért ellökték a hóemberemet, megdobáltak hógolyóval, letorlaszoltak a földre, majd elkezdték rám rugdosni a havat. Mivel még elég nyüszige voltam akkoriban, nem tudtam magamat megvédeni. Csak védtem az én kis hülye fejemet, nehogy azt is elgyepálják úgy, mint szegény havat. Addig rugdosták rám a havat, amíg meg nem jelent ismét csak két fiú, akik viszont nem azzal a szándékkal jöttek, hogy segítsék kínozni a havat, hanem azzal, hogy megvédjenek. Nagy hógolyókkal jöttek oda megdobálni azt a két kis sátánt... szegény hó! Még mindig sajnálom! Visszatérve rám, én igazából nem lepődtem meg, hogy ezt tették velem. Már számítottam rá, hogy ilyesmi lesz... kivéve szerencsétlen havat...
- Mit csináltok? Azonnal hagyjátok abba! Nem látjátok, hogy mát agyon fagyott miattatok? - futott felénk nagy haraggal az egyik emlegetett fiú, mire a másik kettő elszökött. A másik csoportból a ,,néma" fiú utánuk ment, a ,,hangos" fiú, pedig oda sietett hozzám, hogy kiásson a hó kupacból. Amint lekaparta rólam a havat, felugrottam.
- JUUUUHJ, EZ DE JÓ MÓKA VOLT! Meg kéne ismételnünk ezt mégegyszer valamikor! - vigyorogtam fel, mire a fiú majdnem szívrohamot kapott.
- J-Jól vagy? - jött közelebb.
- Naná! Miért ne lennék jól? Végre valaki rendesen üdvözölt ebben a suliban! - nyújtózkodtam. - Amúgy hol van az a két fiú?
- ... Éppen szöknek... de te ezt élvezted? - váltott témát.
- Szöknek? Mi elől? - néztem utánuk.
- Az öcsém elől... - nézett feléjük ő is, mire elkapta a két fiút. - Végre! - örvendezett. - ...Várj! Te vagy Crel'Uge Georgina? - eszmélt fel.
- Csak neked, csak most! Akciós áron a tied vagyok! - kacsintottam rá, mire elpirult.
- Haah? - ijedt meg.
- Nyugi! - kuncogtam. - Ez csak az én kis üdvözlő versecském! Vicces nemde? - mosolyogtam rá.
- ... Nagyon... - könnyebbült meg.
- Áhh! Itt vannak a barátaim! - integettem a felénk közeledő három fiúra.
- Barátok? - lepődött meg ismét.
- Aha! Végre szereztem barátokat! Anya nagyon boldog lesz! Eddig ő volt az egyetlen, de mostmár van hirtelen plusz négy is! Micsoda nap! - lelkesedtem fel.
- Nincs... barátod?... - szomorodott el.
- Nem VOLT! Állítólag túl hülye voltam a többiekhez... - legyezgettem nemtörődően - de ugye titeket ez nem zavar? - néztem rá ,,aranyosan".
- N-Nem, dehogy! - dadogott.
- Az jó! - mosolyogtam rá ismét, mire megjött a csomagom.
- Kártyát nem fogadunk el! - üdvözölt ,,mostmárnemnéma" barátom, kezében a két másik barátommal.
- Várj! Azt hiszem van valamennyi apróm! - kezdtem el kutakodni a zsebembe.
- N-Nem értettem komolyan! - motyogta.
- Szóval fiúk! Nem akartok esetleg mondani valamit Crel-san-nak? - jött közelebb a ,,mostmártutihogyhangos" barátom.
- ... Sajnáljuk! - mondták egyszerre, mire meglepődtem.
- Dehát mit? Ez irtó muri volt! Nem kell ezért elnézést kérni! De mondjuk a havat nem kellett volna bántani! - vigyorogtam fel rájuk, mire ,,mostmárnemnéma" barátunk megcsapta a homlokát, ,,mostmártutihogyhangos" barátom meg csak mosolygott, a másik kettő pedig fal fehéren és sápadtan bámult engem.
Miután ez az egész lezajlott, jöhetett az, hogy a fiúk felkísérték a másik kettő fiút az igazgatóiba, és az a két fiú nagyon szép büntetésben vehettek részt. Szerencsére nem lettek kirúgva, mivel én beszéltem az igazgatóval, és megkegyelmezett nekik. Ezek után gyorsan elküldött a szobámba, de mivel a szobatársaim este 8-ig kitiltottak, ezért nem volt hová mennem. ,,Mostmártutihogyhangos" megsajnált, és behívott az ő szobájukba, hogy ott melegedjek fel, amíg este nyolc nem lesz.
- Crel-san! Miért kegyelmeztél meg nekik? Hiszen majdnem szétfagytál! - nyomott a kezembe egy bögre forró kakaót.
- De csak majdnem! - vihogtam rá, majd inni kezdtem a kakaót.
- ... Amúgy én Shinagawa Kaoru vagyok, de mindenkinek csak Kou! - mosolygott rám.
- Örvendek! - vigyorogtam vissza a nagy kakaó szürcsölgetésből.
- Hol tanultál meg ilyen szépen japánul beszélni, ha szabad kérdeznem?
- A mostoha anyukám japán... ezért apa is kénytelen volt azt a nyelvet megtanulnia - kuncogtam.
- Áhh... - mondta, mint aki elgondolkozik valamin. - Értem - ült le mellém, mire ,,mostmárnemnéma" benyitott. - Áhh! Shou! Meghoztad a takarókat? - üdvözölte öccsét, akinek a keze tele volt takarókkal.
- Nem! - majd a nagy kupacot a földhöz vágta.
- Ne légy ilyen udvariatlan! Adj a hölgyre egy takarót! - nyafogta.
- Miért én? Te is itt vagy! - tette karba a kezét.
- ...Shou... - mélyült el a hangja.
- NESZE! - dobta rám a takarót, mire én csak nevettem.
- Ez nagyon muris! - néztem ki a takaró alól, mire mind a ketten elpirulva félre néztek.
Addig ott maradtam, és elmondtam nekik, hogy is néz ki Francia ország, mit ettünk ott és hogy hol laktam. Ezek az infók is inkább Kou-t érdekelte, Shou csak a képregényét nézte.
- Szerintem most már mennem kéne - vettem le magamról a takarót hirtelen.
- Szia! - köszönt el Shou, még mindig az újságját bámulva, majd Kou mérgesen rá nézett.
- Miért? Hiszen még csak öt óra van! - nézett az órára.
- Most hívják be a tanulókat az udvarról és nem hiszem, hogy örülnének a szobatársaitok, ha itt találnának engem - mosolyogtam.
- Hát... az a helyzet, hogy... - fogta a tarkóját Kou.
- Nekünk nincsenek szobatársaink - bökte ki monoton hangnembe Shou, mire Kou elszomorodott.
- ... Nincs? - lepődtem meg.
- Tudod, a szüleink szerint nem lenne előnyös a tanulmányainkra nézve , ha közben mindig zavar valaki... ezért megtiltották, hogy szobatársaink legyenek - nézett ő is a tévére.
- Egy szóval nem beszélhetünk senkivel ebben a suliban egymáson kívül, ezért is tartottam hülyeségnek, hogy megmentsünk téged - szólt bele könyörtelen mondatával.
- Shou! - szólt rá Kou, mire fejbe kólintotta.
- Aucs! - fogta a fejét.
- Ohh... sajnálom... akkor még egy okom van a távozásomra - indultam az ajtó felé.
- N-Ne! Kérlek ne menj! - állított meg Kou.
- Mi? Miért ne? - kérdeztük egyszerre Shouval.
- Olyan magányosak vagyunk... jól esik a társaság... - mosolygott ismét rám, mire Shou elkezdte forgatni a szemeit.
- Én ilyet sosem mondtam - jelentette ki, majd Kou ismét intézkedett a kólintás ügyében, mire elkezdtem kuncogni.
- Ha ennyire szeretnétek, akkor maradok - mosolyogtam.
- Mondtam, hogy én--
- Éljeeen! - fogta be Shou száját Kou.
És nemsokára el is jött a vacsoraidő. A fiúk előre mentek, én pedig visszasunnyogtam a szobámba egy kis zsebpénzért, hogy vegyek két csokit a fiúknak hálám jeléül.
- Crel-san! - integetett Kou az egyik szabad asztalnál, majd oda mentem hozzájuk. - Biztos, hogy jól vagy? Nem fázol már?
- Jól vagyok! De nem is lett volna semmi bajom! Amúgy is jó muri volt! - foglaltam helyet.
- Jó muri volt... igen... - nézett félre Shou, miközben bekapott egy szál sült krumplit a szájába.
- Hah? - néztem rá. - Csak nem féltékeny vagy? - kérdeztem halál nyugodtan, mire ő kiköpte a kajáját.
- M-Mi a francnak lennék én féltékeny? - akadt ki.
- Hogy nem szórakoztál olyan jól, mint az a másik két fiú - nyújtottam ki a nyelvem.
- Ne szórakozz velem! Az a két idióta is csak meg akart fürdetni, semmi jó dolog nincs abban! - állt fel, mire az egész ebédlő ránézett, majd a kínos csend után visszaült, megköszörülte a torkát, majd ismét elkezdett enni.
- ... Tudom - mosolyogtam tovább, majd Kou rámnézett. - Elsőben is ezt csinálták velem. Ezért vagyok ennyire hozzá szokva.
- Georgi... - mondta szomorú hanggal Kou.
- ... Georgi? - lepődtem meg.
- Jahj! Ne haragudj! Nem kellett volna használnom a keresztneved!
- N-Nem az! Csak... még senki nem becézett eddig, kivéve a szüleimet. De ők is csak Gina-nak neveznek, miközben utálom azt a nevet! - durciztam be, majd Shou elkezdett vigyorogni.
- Akkor már tudom, hogy hogy hívjalak! - kuncogott, majd éppen távozni készült, mire oda csúsztattam a tálcájára a csokit, amit vacsora előtt vettem. - Ez mi?
- Egy kis köszönet - vigyorogtam, majd Kou-nak is odaadtam.
- ... Mi köszönjük - nézett rám hálás szemekkel Kou.
- Hah? - eszméltem fel.
- Hogy itt vagy... - nézett félre Shou, majd Kou-val együtt elmentek.
Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Valaki megköszönte... hogy létezek?
- Ugye tudod, hogy--
- Igen... tudom, hogy még a nyakunkon fog maradni... - mosolygott őszintén.
Az érzések elöntöttek... még nem éreztem ilyet...
,,Anya... tényleg találtam barátokat... és... tényleg kedvelem őket!"
Mosolyogva megfogtam a nyakamban lógó medálomat, majd az egyre távolodó két fiút néztem... büszke szemekkel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése