Hetedik fejezet : A világ legjobb tervjei

- Szervusz, Georgi-san. Csak nem tettünk egy esti sétát? - ült az ágyamon könyökölve a térdén, egy eszméletlenül ijesztő vigyorral az arcán.

- ... É-Én csak körülnéztem... az udvarban - halkultam el, mire Kou oda jött hozzám.
- És mégis mit találtál ott? - vigyorgott tovább. Akkor már sejtettem, hogy észre vett minket az ajtó előtt.
- A fenti teraszon voltál? - Gondolhattam volna, hogy az nem csak dísznek van. A bejárat fölött van egy terasz, ami majdnem, hogy Kou szobájából vezet ki.
- Nagyon nagy zajt csaptatok MÁR azzal, hogy te kerested őt - tette ölbe a kezét.
- Bocsánat - fogtam az arcomat.

- És megkérdezhetném, hogy mi volt az az ajtó előtti dolog? - kezdett el ismét pszichopata képet vágni.

- Ijesztő vagy - toltam el az arcát.

- Gahh! - kapálózott.

- Csak megértettem vele, hogy nem annyira undok, mint amennyire azt hiszi, meg hogy ne terhelje magát ilyenekkel, meg ilyesmi... Semmi "olyan" nem volt...
- Hogy érted, hogy "olyan"? - akadt ki.
- Hát, amire te gondolsz - tettem össze a két mutató ujjamat ártatlan arccal.
- Még mindig nem értem! - akadt ki jobban.
- Egy szó, mint száz, az öcsédnek segíteni kell! - lelkesedtem fel.
- Hah?... Mégis miben? - értetlenkedett.
- Az érzéseivel. Még labilis, ezért nem szabad egyedül hagyni... - néztem a padlót, hogy Kou is rájöjjön mire célzok.
- ... Egy szóval...?
- Barátnőt kell neki keríteni... - fogtam a fejem.

- Már most tudom, milyen jó hetünk lesz... - sóhajtott. - Öhm... nem azért, de neki még nem volt olyan lány, aki tetszett is neki. Mindig csak cukkolja a lányokat, de majdnem az összes hidegen hagyja...
- Ezt honnan tudod? Lehet, hogy van valaki! - reménykedtem.
- Lehetséges... de kicsi az esélye. Igaz, hogy nem nagyon törődtem ezzel a témával az ő szemszögéből, de mégis csak a testvérem. Ismerem a cselekedeteit, az arckifejezését, a beszédtípusát, ha egy olyan lánnyal beszél, mint... - gondolkozott el azon, hogy elmondja-e.
- Mint ki? - csillant fel a szemem.

Nos, azt hiszem még idegesítőbbé akarom tenni ezt a történetet, ezért inkább nem mondom el, hogy kit mondott Kou. Kiderül később, úgy is lesz helyette más dráma!

- Hogy érted, hogy ----? - pislogtam.
- Úgy, hogy ----! - engedett el.
- ... Komolyan? - esett le végül.
- Ez lenne hát a reakciód? - állt fel az ágyról.
- I-Igazából... le vagyok döbbenve, hogy pont ----...
- Én is csodálkoztam, amikor elgondolkoztam rajta... de ---- az egyetlen olyan lány, akivel máshogyan viselkedik...
- Máshogyan? Úgy érted kivételezik?
- Valahogy úgy - tette zsebre a kezét.
- Hmmm... most, hogy belegondolok, volt egy incidens a plázában... - gondoltam bele abba a jelenetbe, amit ugye nem említettem meg nektek.
- Mégis milyen incidens? - fordult meg rémült képpel.
- Áhh, semmi-semmi! - legyezgettem. - De most már álmos vagyok. Ha megengeded, én lefeküdnék! - toltam ki a szobámból.
- D-De mégis mi történt ott a--
- Majd holnap elmesélem, jó éjszakát~! - csuktam be az ajtót. - ... Huh! Ez közel volt!... Nem kellett volna megemlítenem azt a dolgot... - csúsztam le az ajtónak támaszkodva. - Nem tudom mi lesz ebből, de hogy nem akarok ebből nagy ügyet csinálni, az biztos! Így is elég fáradt vagyok... még Shout is el kell rendeznem... A gimnázium beiratkozás megemlítése apámnak, elmagyarázni apámnak, hogy anya segített abban, hogy eldöntsem mi akarok lenni, de igazából nem is biztos, hogy olyan jó festő vagyok, na meg ez az anyuka ügy, meg az én anyuka ügyem, mert nemsokára szülinapja lesz a nevelőanyámnak és ugye Shou... Ahhh! - dörzsöltem meg a fejem. - Remélem holnapra elintézhetek pár dolgot ebből, mert nemsokára szétrobban a fejem!

És ahogyan sejtettem. Másnap faggatóztam Kouék apukájánál, és mint kiderült, az anyukájuk sok mindenen ment keresztül. Ő is elvesztette az anyukáját, az apja nem érdeklődött iránta, a nevelő anyja folyton csak hajtotta és még a nővérei is piszkálták. Tisztára, mint Hamupipőke!

- De most, hogy ezt tudod... Várj, egyáltalán miért is akartad tudni? - eszmélt fel az emlegetett apuka.
- Kou segítséget kért tőlem - tettem le a teás csészét az asztalra. - Azt mondta, hogy bárkit megtudnék változtatni. Ezt pedig annak veszem, hogy segítsek Shou és Mrs. Shinagawa kapcsolatát helyre hozni. Ha nem probléma, hogy belezendítek a családi ügyekbe, uram - váltottam komolyra.
- ... Tudod - mosolygott - én mindent tudok a nejemről, de mégis olyan, mintha nem is azt ismerném, aki igazából. Az igazi énjének nagyon kicsi részét ismerem. Egy életvidám nő, akinek az elsőszülött fia a mindene... de miután megszületett Shou... megváltozott. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, de reménykedtem, hogy jön valaki, aki meg--... nem is. Vissza változtatja a régi énére a feleségemet... Mivel én nem tudtam... - szomorodott el.
- Hogyhogy? Ha meg szabad kérdeznem - húztam vissza magam egy kicsit.
- ... Megpróbáltam mindent, de nekem nincs ilyen képességem, mint neked. Őszintén szólva, még azt se tudom, hogy mi ez a képesség, de én érzem, hogy benned meg van... ami eddig, akivel találkoztunk, nincs meg. Senkiben! - hangsúlyozta az utolsó szót.
- Ez úgy hangzott, mintha annyira különleges lennék... - mosolyogtam. - De elnézést, hogy ezt kell mondjam uram, de én nem vagyok az. - álltam fel. - Én csak egy átlagos lány vagyok, aki megakarja védeni a barátait... az egyetlen barátait - tettem a kezemet a szívemre.
- Heh - kuncogott pár másodperc múlva, majd ismét a teáját kezdte el szürcsölgetni. Meglepődve néztem rá. Nem értettem azt a különleges kifejezést, amit rám mondott, sem azt, hogy azon röhög, ahogyan ezt megcáfolom. - Pont ez a különleges benned - halkult el, mire felcsillant a szemem.

Hirtelen egy másik világban landoltam. Olyan világ, ahol mindenki különleges... de ha mindenki különleges... akkor már senki sem különleges...

Segíteni akarok a barátaimnak. Az egyetlen barátaimnak.

- Ha nem vetted volna észre, kevés ilyen ember van a világon. Lehet, hogy vannak barátságos, szelíd emberek, de olyanok kevesek vannak, akik őszintén szeretik és megbecsülik a barátaikat - állt fel ő is, mire megfogta az egyik kezével a hátamat, majd visszaestem a való életbe. Oda, ahol tényleg kevés olyan ember van... mint én?
,,Én... tényleg szeretem őket..."
...
- Apa! Megmondtam, hogy ne fogdosd a fiatalabb lányokat! - kiabált rá Shou... Shou?
- ... Shou? - ismételtem meg gondolataimat suttogva.
- Jaj, tényleg! Ne haragudj! - vakarta meg a tarkóját az apuka. - Csak elbeszélgettünk egy kicsit.
- Ne tőlem kérj bocsánatot! Georgi-tól kéne! - jött közelebb Shou. - Meg amúgy miről beszéltetek? Georgi olyan képet vág, mint aki szellemet látott... - mért meg közelebbről.
- Ugyan, semmi fontosról! Igaz, Georgi-san? - mosolygott rám, jelezve, hogy nem rá tartozik az, amiről beszélgettünk.
- I-Igen... - nyeltem egyet.
- Mégis mit csináltál vele? Teljesen meg van rémülve! - akadt ki.
- Ne aggódj Shou! Csak elmondtam neki, milyen cuki voltál kiskorodban - legyezett tovább, mire Shou elpirult.
- MÉGIS MIRŐL BESZÉLTETEK? - égett tovább az arca.
- Elmondtam neki, hogy kiskorodban mindig csuklottál, miután szopiztál anyutól - ő pedig cukkolta tovább...
- E-Ez nem igaz! - dühödött be jobban. Már szinte rák vörös volt.
- Meg mindig mi mostuk ki a kis popsikádat, miután kaksiztááál~
- Apa! Állj már le! - vetette rá magát, hogy elcsitítsa, mire szépen lassan elkezdtem nevetni.
- Hah? - néztek fel mindketten. Nem hallottam, hogy pontosan miről is beszélnek, de annyit tudtam, hogy egy olyan jövő elé nézek majd, ami egyáltalán nem lesz átlagos. Sőt, átlag feletti... ilyen barátokkal, mint ők... elképzelhetetlen, hogy unalmas hétköznapjaim legyenek.

A vacsora szintén csak olyan kínos csenddel telt el, mint az az előtti napon. Nem meséltem el nektek, mivel Shou keresése sokkal fontosabb, mint egy teljesen néma vacsora... Nem?
Szóval vége lett a vacsorának, azzal a kivétellel, hogy Shou ehetett velünk aznap.
Fáradtan, de kicsit tisztább fejjel dőltem az ágyra az új pizsamámban. Olyan kényelmes volt... ahogy hozzáértem, rögtön Shou jutott eszembe. És ha már Shou, akkor rögtön Kou.
,,Már csak egy napom van, hogy végleg tisztázzam ezt az ügyet az anyjukkal... azaz én már nem akarom ezt tovább húzni...holnapra össze kell szednem az összes energiámat, hogy leálljak vele beszélgetni... főleg, hogy erről... Lehet, hogy valami mással kéne kezdeni a beszélgetést. Mondjuk kérdezhetném a vállalatukról. A részvényekről, meg az ilyen sok hülyeségről, amiről fogalmam sincs, hogy mik azok, de ha megkérdezem, akkor majd ő mesél. Ennyi a terv... Jó éjszakát!"
Gyorsan leoltottam a lámpát, betakaróztam, majd próbáltam elaludni... Természetesen nem tudtam. Miért is tudnék kilenc órakor, mikor már mindenkinek aludnia kéne? Csak én vagyok olyan, aki annyira izgul a másnap miatt, hogy nem tud aludni. Remek! Még egy éjszaka, amit tölthetek mással, minthogy aludnék...
Szóval... jah. Kimentem az udvarra. Néztem a csillagokat, és most komolyan végig gondoltam, hogy mit akarok mondani Shou anyukájának.
,,Amúgy... még a keresztnevét sem tudom... lehet, hogy azzal kéne kezdnem..."
És ennyi. A csillagok meghozták a hatásukat. Eszembe jutott egy ütős terv.

Hatodik fejezet : Komolyan?

- Nem várok el tőled mást, csak annyit, hogy válaszolj, ha hívlak! - kapálóztam. - Amúgy is, mit kerestél te abban az erdőben?? Igaz, hogy a ti területetek, de akkor is veszélyes lehet! Meg már aludnod kéne! És meg fogsz fázni így, ha csak egy szál pizsama van rajtad! Teljesen megőrültél??? - háborodtam fel.
- ... Nem a te dolgod - zárta le a beszélgetést Shou, mire elindult egy véletlenszerű irányba. Igen. Megtaláltam.
Pár percel ezelőtt
- Szivatni? Már azzal is szivatsz, hogy tényleg eljöttél megkeresni - jött elő az emlegetett erdőből, mivel a kert mellett még erdő is van... Te jó isten...
- ... - néztem rá szép lassan, majd lehordtam.

- ... Ennyire azért nem kellett volna megsértődnöd! - halkultam el.
- Nem sértődtem meg, egyszerűen azt tettem, amit mindig szoktam ilyenkor este.
- ... Mégis mit? - sápadtam el.
- Az legyen az én problémám. Ne üsd bele az orrod mindig más dolgába - közölte velem kegyetlenül, mire kővé váltam.
- Én ne üssem bele az orromat más dolgába? Ki az, aki mindig kémkedett az új dögös tanárnő után?
- Megmondtam, hogy ezt soha többé ne emlegesd fel! - vágta rá fenyegető tekintettel.
- Ooo? Kényes téma, amivel meglehetne fenyegetni?... Remek! - vigyorogtam. Visszatértem, bébi!
- Már nem is tudom miért akartam neked segíteni - fordult meg.
- Mert túl cuki vagyok, hogy itt hagyj egyedül? - kuncogtam.
- Nem. Azért, mert már idegesítő volt, hogy magadban dumálsz.
- Ez fájt! - szomorodtam el.
- Haah - sóhajtott, majd túrt bele a hajába.
- Engem meg már ez a haj turkálás idegesít. Ha azt hiszed menő vagy, rossz helyen jársz - indultam el helyette is.
- Csak hogy tudd, te jöttél át hozzánk. Ha zavar, menj haza - jött utánam zsebre tett kézzel.
- Már megbocsáss, de Kou meghívott, és elég udvariatlan lenne visszautasítani!
- Ó! Szóval csak ezért vagy itt! Azt hittem azért, hogy engem láss - vihogott, mint egy kislány. Meg is lepődtem. Hirtelen megálltam és elgondolkoztam.
,,Úgy nevet, mint egy lány... Mármint... Röhög... Ez jó hír, nem?"
- Hmm? Mi van? - állt meg mellettem.
- M-Mi lenne? - éledtem újra.
- Olyan komoly képet vágtál. Általában vagy morci vagy, vagy úgy vigyorogsz, mint a tejbe tök - indultunk el.
- Hmm - kuncogtam. - Ez igaz - mosolyogtam rá, mire félre nézett.

Pár másodperc hatásszünet.

- Amúgy - törtem meg a csendet - Kérdezhetek valamit?
- Én nem szeretlek - vágta rá ismét csak kegyetlen mondatát.
- NEM EZT AKARTAM! - akadtam ki.
- Akkor? - nézett rám.
- Hát... csak azt, hogy... mi van köztetek... mármint anyukáddal... - halkultam el, mire ő szép lassan megállt.
- Miért érdekel? - sütötte le a szemeit.
- H-Hát tudod, amikor lekéstük az ebédet... és elég feltűnő, hogy--
- Mondtam már, hogy ne üsd bele az orrod mások dolgába! - indult el.
Tényleg kényesen vette ezt a témát. Mégis mi történhetett?

Amint kiértünk a kertből, rögtön kitágult az a fekete aura, ami azóta követett bennünket, amióta csak felhoztam az anyját. A némaság is rátett egy lapáttal, meg az is, hogy sötét volt, és sokáig kóboroltunk a kertben.
- Shou... - szólítottam meg a bejárat előtt, de nem válaszolt. - Tudod... ami a bevásárló központban történt...
- Még jobban felakarod húzni az agyamat? - fogta meg a kilincset.
- N-Nem! - ragadtam meg a karját. - Ha az azutánit komolyan mondtad, kérlek áruld el, hogy mi történt közted és anyukád között!
- Miért érdekel?
- Már megint ez a kérdés! - túrtam bele én is a hajamba. - Tudod vannak olyan emberek, akik aggódnak érted. És olyanok is vannak, akik kíváncsiak - vontam meg a vállamat.
- Gondolom te mind a kettő vagy - fordult meg.
- Igen. Ezért is szeretném tudni, hogy miért vagy ilyen, amilyen. Hogy miért vagy állandóan rossz kedvű. Hogy miért kell állandóan szitkozódnod valami miatt. Hogy miért nem kedvelsz, és hogy miért jössz ki mindig ide.
- ... Tudni akarod? - nézett bele a szemembe.
- I-Igen - nyeltem egyet.
- Azért... mert az anyám csak óvni akar magától...
- ... Ó-Óvni? Nem értem...
- Meg akar védeni a múltjától, amiről még apám is alig tud. Azt akarja, hogy ne legyek olyan, mint ő. Ne legyek olyan szerencsétlen és goromba, mint ő. De ezzel a módszerrel nem tud mit csinálni velem... ezért is kezdett el komoly módszerekkel "tanítani"... - halkult el.
- Komoly?... Hogy érted? Miről beszélsz? Nem értem! - emeltem fel a hangom. Nem is tudom miért tettem.
- Nem is kell! - kiabált rám, mire egy lépést hátráltam. - Nem kell megértened. Senkinek se kell megértenie! Ha valaki tudná, hogy mi történt velem, az csak keserűséget okozna neki! Olyan lettem, mint anyám! Erre tanított, nem a jóra! - nézett ismét rám komoly tekintettel, mire elkezdtem röhögni. - Mégis mi olyan vicces?
- Mégis mióta vagy ilyen együtt érző másokkal? Ha tényleg olyan goromba lennél, mint anyukád, és tényleg olyan keserves volt a múltad, akkor már rég elmondtad volna nekem! Ha gonosz volnál, jó lenne látni, ahogyan a szavaid kínoznak. De te nem vagy olyan! Igaz, hogy nem az én dolgom, de azért mégis csak te vagy az egyik legjobb barátom! Nem hagyhatom csakúgy szó nélkül! - komolyodtam el én is, mire megszeppent.
- Heh... nem szeretem, ha komoly vagy - vigyorgott, majd megfordult. Kinyitni próbálta az ajtót, de hátra húztam, és a földre tepertem... Letepertem. ( ͡° ͜ʖ ͡°)
- Had lássam! - gomboltam le a fölsőjét... A fölsőjét. ( ͡° ͜ʖ ͡°)
- M-Mégis mit csinálsz? - pirult el, mire megláttam... Megláttam... A bimbóját. ( ͡° ͜ʖ ͡°)
- Ahogy sejtettem - A bimbója rózsaszín volt. Ügy megoldva! Mehetünk haza! Na jó! Komolyra fordítva a szót... Shout verte az anyukája. Csupa lila, és kék folt volt a felsőteste... A felsőteste. ( ͡° ͜ʖ ͡°)
- Ahh - adta fel a kapálózást.
- Szóval ez a szitu. Mondhattad volna - álltam fel, majd nyújtottam neki segédkezet. Megfogta a kezem, de visszarántott. - Aucs! Te idióta! - fogtam a fejem, mire láttam, hogy még mindig elvörösödve, de vigyorgott rám. - Ne vágj ilyen képet... Csak zavarba hozol... - néztem félre.
- Oooo~? Elpirultál, kicsi Georgi? - könyökölt felém.
- N-Nem! - takartam el az arcom.
- Hehe, már nem tudod ki magyarázni ebből magad - kuncogott.
- Na jó, megfogtál. Most már mehetünk?
- Az előbb nem te tepertél le azzal a céllal, hogy megerőszakolj? - kelt fel.
- ... Jó éjszakát - zártam le a témát, majd bementem.
- Hmm... - tette ismét zsebre a kezét. Becsukva maga után az ajtót ő is kibökte, hogy jó éjt, majd felpucolt a szobájába.
- De ezzel a beszélgetéssel még nem végeztünk ám! - szóltam utána, de mintha meg se hallotta volna. - Tipikus - suttogtam. Lassan oda léptem az ajtómhoz, majd kinyitottam... a pokol kapuját...

- Szervusz Georgi-san... Csak nem egy... esti sétán voltál?

Ötödik fejezet : Családi balhé?

- Elkéstetek - fogadott a bejáratnál Kou. - És mégis mi a franc történt? - nézett ránk, ahogyan én éppen Shou hátán lovagolok, mert végül visszajött értem, és a hátán vitt vissza. - ...Kibi--?
- Minden az én hibám. Én idegesítettem fel Shou-t és ezért felejtette el az ebédet. Út közben pedig elestem, feltartva őt ezzel. Ha valaki büntetést érdemel, az én vagyok - szálltam le a hátáról.
- Kibi--?
- Nehogy azt hidd, hogy mindent magadra terhelhetsz - vigyorgott, mire meglepődtem.
- Kibicsaklott a bokád??? - jutott végül szóhoz Kou, majd ránéztünk.
- Erről beszéltünk egész végig - mondtuk egyszerre unott képpel.
- Haaah - sóhajtott. - Gyere, elviszlek a szobádhoz - karolt fel, majd elbotorkáltunk. De nem jutottunk túl messzire.
- Shinagawa Shou! Mégis milyen okból hagytad ki az ebédet? - jött oda a szerethető anyukájuk.
- N-Ne haragudjon! Minden az én--
- Ne is áltasd magad! - szakított félbe. - Igaz, hogy te miattad történt mindez, de Shou-ónak kellett volna megjönni az eszének. Ma nem kapsz vacsorát - fordult meg, mire Shou elszomorodott.
- D-De--
- Ha jót akarsz magadnak... nem szólsz bele a családi ügyeinkbe - nézett rám fenyegető szemekkel.
- ... Boszorkány - suttogtam, de annyira éles annak a nőnek a füle, hogy még azt is meghallotta volna, hogyha berepült volna egy légy!!
- Hogy mondja?
- Okt... ondi voltam. Elnézést... Máris távozok - döntöttem el, mire a nő kuncogni nevetett.
- Georgi? Ne menj el! - nézett utánam Kou.
- Hát ennyire tellett? Máris feladod? - próbált hergelni a nő. - Ha most elmész, még nagyobb szégyen leszel a szememben!
- Anya! - szólt rá.
- ... Tudja mit? Azt hiszem maradok - néztem vissza rá pár másodperc gondolkodás után. - Azt hittem tényleg nem bír, de úgy látszik mégiscsak adna nekem egy szabad utat, nemde? - túrtam bele a hajamba, mint aki tényleg jót mondott. Természetesen a hölgy is értékelte.
- Ha ki bírsz velünk egy teljes hetet... elismerésem.
- Nyári szünet megfelel? - vigyorogtam.
- Miért ne? A részletekről majd Koun keresztül átadom... - ment el nagy csendben.
- Hihi, sejtettem, hogy kedvel! - kuncogtam.
- Hál'istennek nem borult ki - nyugodott meg Kou.
- Nincs olyan, aki ne kedvelne engem! - dicsekedtem tovább.
- És mi van azokkal a fiúkkal, akik--
- Jó, természetesen van pár kivétel - fogtam be a száját.
- Persze, hogy van...
Egy jót szórakozva adtam egy tarackost Kou-nak... miközben Shou szó nélkül eltűnt.
- ... Hol van Shou? - néztem körül.

- Bocsi, hogy ezt mondom, de.. anyukád egy kicsit...
- Kibírhatatlan? - mosolygott rám, miközben még mindig a bokámat kötögette a szobámban.
- ... Igen? - vontam meg a vállam.
- Ne haragudj miatta. Mindig is ilyen volt. Kivéve apám előtt. Apa mesélte, hogy régebben egy sokkal vidámabb nő volt. Talán az egyik legvihogósabb lány az egész gimnáziumban. Viszont...
- Viszont? - kérdeztem érdeklődően.
- Apa nem mondta el, hogy miért változott meg. Ha jól tudom, apa sem tudja biztosra...
- ... Szóval plusz még egy feladat- motyogtam magamban.
- Tessék? - nézett fel.
- S-Semmi - hesegettem, mire  Shou kész lett a kötéssel.
- Remek, most már csak pihentetned kell - paskolta meg.
- AU!! - vonyítottam fel.
- Jahj! Ne haragudj! - állt fel.
- Semmi baj... megszoktam - mosolyogtam, mint aki nem érez fájdalmat. De igen, borzalmas érzés volt. Az egész beszélgetés alatt úgy fájt, mintha leszakadt volna a lábam... De valami más elterelte a figyelmemet róla... Shou... Egész végig egy szót sem szólt. Csak lehajtotta a fejét, és emésztette azt a rengeteg dühöt, amit azóta sem tudom, hogy miért van. Talán Kou miatt? Vagy az anyja miatt? Igazából Shou néha eléggé kiszámíthatatlan, szóval bármi szóba jöhetett volna. Na jó, nem igazán, de nem érdekes. Az az érdekes, hogy annyira kíváncsi voltam, hogy elakartam kezdeni nyomozni egy kicsit. Shou gyűlölközése, az anyja hirtelen mód váltása pár évvel ezelőtt... Hatalmas nagy családi balhé lesz, ha kitudódik, hogy szimatoltam utánuk. De akkor sem érdekelt, ha ezt tudtam. Annyira utáltam magam akkor ez miatt...

Este, vacsora után átmentem Shou szobájába, és természetesen nem találtam ott, ezért inkább másnapra terveztem ezt a beszélgetést.
- Totál kifárasztott ez a nap! Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már érzem, szinte felrobban! - huppantam le az ágyamra.
- Van így néha - ült le mellém Kou.
- ... Hol van Shou? - takartam el az arcom.
- Szerintem elszökött - nézett a plafonra, mire pár másodperc múlva reagáltam.
- Nem azért, de ha tudtad ezt, nem kellet volna megállítanod? Vagy valami?
- Én nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Igaz, hogy ő a fiatalabb, de pont ezért nem tarthatom vissza... Anyukámat is mindig piszkálták a nővérei. Tudom milyen érzés lenne neki, ha még én is utálnám... - mosolyodott el.
- T-Te is...? - suttogtam, mire észre vettem, hogy egy könnycsepp gördült le az arcán. - ... Kou - öleltem át oldalról.
- ... Már megint kezdem - törölte le az arcát, mire elengedtem.
- Anyukád téged szeret jobban. Ez nem azt jelenti, hogy utálja Shout! - próbáltam meg jobb belátásra bírni.
- Szóval átlátod a helyzetet - nézett rám.
- Igen. Sejtettem, hogy valamilyen okból akartál áthívni - adtam neki egy pajkos zsibbasztót.
- Szóval azt is tudod - sóhajtott. - Tudom, hogy a te személyiségeddel mindenkit meg lehetne változtatni...
- Hehe - kuncogtam. - Ez egy hangos segélykiáltás volt? Akkor szívesen segítek - mosolyogtam rá.
- Köszönöm - könnyebbült meg.
- ... Engedélyeddel... én elkezdenék nyomozni - keltem fel, mire Kou visszarántott.
- Most nem. Most szépen megnézel velem egy filmet - vigyorgott.
- Jahj, ne... Ugye nem egy horrort? - nyarvogtam.
- Hááát~ ... - kuncogott magában.
- Aaaaahhhh! - kezdtem már el akkor szenvedni.
Utálom a horrort... Nagyon!!4
Amúgy ne aggódjatok. Az érzelgős részek csak most vannak... Később nem lesz...

Szóval. Elérkezett a lefekvés ideje, de mielőtt elaludt volna mindenki, megnéztem, hogy Shou meg jött-e. Természetesen még mindig nem találtam a szobájában. Micsoda fordulat.
Szóval még egyszer szóval, úgy döntöttem, hogy körülnézek a házban Shout keresgélni, mivel nem hittem, hogy elhagyta volna a házat.
Elmentem a padlásra, a pincébe (igen, ijesztő volt egyedül egy lámpával egy elhagyatott pincébe lemenni, de ki tudja, hátha ott bújt el), a földszinten is keresgéltem, ahogyan az emeleten is, de nem volt sehol. A kertbe meg be se akartam menni, mivel az még nagyobb volt, mint a ház... mégis ki akarna ekkora kertet ellátni?

- Shou! - szólítgattam, hátha tényleg a kertben van valahol. Egy igazi útvesztő volt ott a rózsabokrok között rohangászni. - Ha itt vagy, kérlek válaszolj! - néztem körül. - Haaah - sóhajtottam remény vesztettem, mire meghallottam, hogy megrezzen a bokor. - Hah? - kaptam oda a fejem és a zseblámpám, mire egy béka ugrott ki a bokorból. - Tipikus...
Éppen visszafele akartam menni, de csak akartam... Elvesztem a kertben... Láttam azt az óriási házat, köszönöm, hogy felemlegettétek, ha megtettétek, de a bazi nagy kertet is láttam, ami az utamat állta. És akkor most egy kicsi útvesztő technika! Kövesd mindig a neked jobb oldalra levő falat. Ha folyamatosan ezt teszed, egyszer csak kiérsz... talán...
- Mondjuk szépek a rózsák...
Akkor nem igen tudtam egy vigyorral az arcomon pozitívnak maradni. Egy kicsit komolyodtam, de azért én se vagyok képes sokáig az maradni. Nemsokára újra olyan hiper-szuper boldog leszek, mint még elsős koromban.

- Jesszus, mennyi rózsa! - szenvedtem a technikámmal, ami nem vált be. Két perc alatt mentem be, de kimenni már körülbelül negyed órája próbáltam. - Auuu, mi lesz, ha Kou rájött, hogy nem is vagyok a szobámban, hanem inkább Shou keresősdit játszok Shouval?! - fájdult meg a fejem a sok gondolkozásban. Csak arra kellett volna koncentrálnom, hogy valahogyan kijussak, de természetesen az a cirkusz is gyötört. Na meg az az anyuka ügy.

- Shou... ha kiérek innen... esküszöm, hogy agyon szivatlak! - emeltem fel a hangom mérgembe, mire...

Negyedik rész : Shou rész

- A-Anya! Hogy jelenthetsz ki ilyen érzéstelen dolgot? - védett meg Kou.
- U-Ugyan, semmi baj! Szokott néha ilyen lenni! - legyezgettem.
- Hmm - vett szemügyre. - Szóval tényleg te vagy az a lány, aki tetszik Ko--
- SZÓÓÓVAL ANYA! Hogy halad a vállalat? - vágott a szavába.
- ... Szóval még nem tudja?... Nem hogy úgy is néz ki, de már az elején tudtam, hogy nem valami figyelmes - fordult meg.
- Anya! - szólt rá Kou.
,,Szóval tőle ilyen Shou!"
- N-Ne haragudjon. Ez a legelegánsabb ruha, amit találtam... - néztem félre csalódottan.
- Én nem a kinézetedre értettem. Azt mondtam, hogy figyelmetlen vagy. És ezzel be is lett bizonyítva - hagyott ott minket, mire Kou szomorúan rám nézett, majd utána ment.
- Igaza van - próbált meg nyugtatgatni Shou.
- Köszönöm a szép szavakat! - akadtam ki rajta.
- De ne aggódj. Anya az egyetlen ilyen szívtelen a famíliában - könyökölt a fejemre.
- Auuu! Ez fáj! Húzza a hajamat! - mormogtam, de mintha észre se vette volna.
- Apám az ő ellentéte lesz. Ha ő nem bír, apa imádni fog.

Pár perccel később

- Jaj, de aranyos! Mi a neved? Te vagy az a lány, akit Shou emlegetett? Biztos, hogy kedves is vagy, ha Shou kedvel téged! Hány éves is vagy? Jaj, tényleg! Osztálytársak vagytok Kou-val! Viszont Shou a másik osztályba került. Ő B-s. Akkor gondolom te A-s vagy. Jaj! Hát persze, hogy A-s vagy! Már mondtam is, hogy Kou osztálytársa vagy! Annyira feledékeny vagyok! Na meg egy kicsit szeleburdi, de az most mindegy, mert most te vagy a lényeg! Eljöttél hozzánk látogatóba, és meg kéne mutatnom a szobádat! És--
- Apa! - fogta be a száját Shou a nagy hadarása közepette... igen... közepette. - Haaah - sóhajtott. - Mindig ilyen, ha izgatott.
- Öhm... - zavarodtam össze, majd megköszörültem a torkom. - ... Köszönöm; Georgina Krel'Uge, de mindenki Georgi-nak becéz, kivéve apukám, ő midnig Gina-nak hív, de utálom azt a nevet; igen, gondolom; ismét csak azt hiszem; 13; igen; igen; igen; igen; semmi baj, mindenkivel megesik; ugyan!!!; igen és... szobám? Itt alszok? - mondtam végig levegő vétel nélkül mire mindketten le lettek döbbenve.
- ... Végre... valaki, aki tudja tartani a tempómat! - fogta meg a kezeimet. - Üdvözöllek a Shinagawa rezidencián!
- Perverz! - csapta le az apja kezeit Shou. - Ne fogdosd a fiatalabb lányokat!
- Miért? Olyan aranyos kislány, nem bírtam megállni! - szomorodott el.
- Pedofil! - akadt ki.
- Brühühüüüü - kezdett el sírni, mire én meg csak álltam, és vártam, hogy történjen valami. De természetesen nem kaptam választ az utolsó kérdésemre, ezért megszakítottam a várakozásomat.
- Öhm... itt alszok?
- Miért, van valami probléma? - vidult fel hirtelen az apuka.
- Jahj, dehogy! Kellemes ez a lakás, de én nem hiszem, hogy--
- Ne aggódj a feleségem miatt! Mindenkivel ilyen! Shou összes barátnőjét elutasította, örülj, hogy te nem vagy kivétel! - bólogatott tovább.
- Ő nem a barátnőm! - akadt ki mégjobban Shou.
- Igazából... ezért vagyok velük... mert én vagyok a nagy kivétel! - mosolyogtam fel rá.
- Micsoda őszinteség! Nagyon kedvelem ezt benned Georgi! - fogta meg újra a kezeimet.
- Ne fogdosd!

- Szóval, itt van - vezetett be a tényleg létező szobámba Shou.
- Ah... szóval ez egy hálószoba... - néztem körül, mert egy HATALMAS nagy szobába léptem be. Tényleg nagyon nagy volt. Még egy zongora is volt ott!!
- Hmm? Neked nem ekkora a szobád? Azt hittem, hogy az apád elég tömött.
- H-Hát nem ennyire... még a nappalink sem ekkora! - fogtam a fejemet.
- ... Hoztál pizsamát? - váltott hirtelen témát.
- Ne válts témát!
- Hoztál???? - fókuszolt az ő témájára.
- Haaah - sóhajtottam. - Amúgy meg nem tudtam, hogy itt alszok! Nem emlékszel?
- Akkor gyere - ragadta meg a karomat, majd kiráncigált a házból.
- Mégis hova akarsz vinni? - nyafogtam.
- Veszünk pizsamát.
- MIHH??? - álltam meg. - Nem lenne egyszerűbb vissza menni az iskolába, vagy egyszerűen haza menni érte?
- Nem - vette ismét komolytalanul, mire betömött a kocsiba, és természetesen tűrtem. Egyszer akartam ellenkezni vele... csak egyszer...
- Mégis mi--
- Mégis mi a problémád? Én fizetem, nem kell nyavalyognod - ült be mellém. - A plázába - adta utasításba a sofőrnek.
- Igen, uram - bólintott, majd elindultunk.
Szó nélkül ültem, és csak néztem ki az ablakon, próbálva valamit mondani. Vesz... nekem... EGY PIZSAMÁT... azt hiszem megőrültem... igen, határozottan.
De nem is kellett sokat ábrándoznom, meg is érkeztünk a plázába. Juj, de jó.
- Mi a kedvenc színed?
- ... Rózsaszín és fehér... miért? - lepődtem meg, de már sejtettem, hogy miért kérdezi.
- Akkor olyan lesz. Csak iparkodj már! - sürgetett.
- Jó-jó! Jövök már! - léptem be én is a pláza ajtaján. - Tyhű. Micsoda kirakatok - nézelődtem.
- Még nem jártál itt? - tette zsebre a kezét.
- Nem igazán... a természet és a kinti világ nem annyira a barátom - kuncogtam.
- Szóval kocka vagy.
- Ne sértegess!!!
- Hmm... Ott van - nézett a fehérnemű boltra.
...
......
............
Wut
- A-Abba... a boltba? - pirultam el.
- Aha. Már törzsvásárló vagyok itt - vigyorgott.
- ... Aha... biztos...
- Anyám mindig elvisz magával vásárolni. Ha mást nem, de legalább ezt együtt csináljuk.
- Értem... - gondolkoztam el valamin.
- Na, gyere! Ne erőltesd túl az agyad! - vigyorgott rám ismét, mire kiakadtam. Mi az hogy mindig ő az, aki szivat?? Méghozzá engem???!!!
Amint bementem a teljesen természetesnek vett fiúval, szinte éreztem, hogy ott ájulok el. Annyira kínos volt, hogy már rák vörösen izzottam, Shou-val a jobb oldalamon. De ő... még mindig halál nyugodt volt.
- Jó napot Shinagawa úr! - köszöntött kedvesen a pultos.
- Napot! - intett hátra, majd előre ment, mint aki tényleg törzsvásárló ebben a boltban.
- Miért érzem úgy, mintha szakértő lennél? - suttogtam.
- Mondtál valamit? - nézett hátra.
- Nem iga-- Uuuu, milyen szép hálóing! - néztem ki egy piros hálóinget.
- Nem állna jól rajtad - fordult vissza.
,,Mondtam, mint egy igazi kritikus!!!"
- Pardon? Nem hiszem, hogy neked kell megmondanod, hogy mit hordjak! - nevettem.
- Én fizetek, én mondom, hogy mit veszel fel, és mit nem - váltott egy gyilkos tekintetére, mire kirázott a hideg.
Ebből baj lesz.

- Próbáld fel ezt - nyújtott oda egy igen... khm... keveset mutató pizsamát. Nem is nevezhető annak. Egy igazi szégyen volt. Hogy nevezheted magad egyáltalán pizsamának?!?!!?!?!?!?!!? Inkább egy cafat ruhadarab!!!
- Ehemm... ugye tudod, hogy nem kiállításra megyek? Egy éjszaka lesz, és nem hiszem, hogy egy ilyenben jól tudnék aludni. Még álmomban is szégyellném magam egy ilyenben!
- ... Az a fülke jó lesz! - mutatott az egyik fülkére, mire csak egy "Mi--?"-t tudtam mondani, majd betuszkolt a függöny mögé.
Szeressük Shou-t. Olyan aranyos és érzékeny, hogy az már nem igaz. Mert tényleg nem igaz...
- Most komolyan fel kéne ezt húznom? Nem szeretem a "minden ki van" pizsamákat... - ellenkeztem... igen, megtettem.
- Hogy mondod? - nézett be, mire én csak nyeltem egyet. - Nem hallottam rendesen - kezdte megint a pszichopatásgatást.
- Azt, hogy nem húzom fel!! - dobtam le, mire az összes eladó oda nézett, Shou körül meg már kezdett összegyűlni a fekete aura. Micsoda látvány volt! - FELHÚZOM! - húztam be a függönyt.
- Okos lány - mosolygott. - Mit tetszik nézni? - nézett hátra az eladókra, mint aki ölni tudna. Komolyan, még rá se lehet gondolni, hogy merjünk-e vele ellenkezni, vagy sem!!
Pár perc múlva kész is lettem. Megnéztem magam a tükörbe, és... nem hittem volna, de tényleg jól állt. Igaz, elég keveset takart... de épp ettől lett olyan... elegáns... ?
- Na mutasd! - szólt be Shou, mire félénken félre húztam a függönyt.
- H-Hát... - takartam el az arcom, hogy le ne égjen.
- Hm-hm-hmm - kuncogott. - Én megmondtam - vigyorgott rám, mire az eladók ismét rám néztek.
- Jó választás Shinagawa úr! Tényleg jól áll ez a barátnőjén! - mosolygott az egyik, mire mindketten kiborultunk.
- B-Barátnő? - kérdeztük egyszerre.
- Ön nem Shinagawa úr barátnője? Elnézést a félre értésért! - jött oda mégegy, és mire észbe kaptunk, az összes ott züllöt körülöttünk, hogy "Jaaaj, tényleg? Pedig olyan aranyosak lennének együtt!", "Szerintem csak hazudnak!", "Biztos, hogy azért van valami köztetek!", meg ilyen hülyeségek, tudjátok.
Azt a fejet kellett volna látni, amit Shou vágott. Egyszerre volt meglepődött, zavarodott és mérges... úristen! Le is fényképeztem, hogy legközelebb megtudjam szivatni, vagy fenyegetni, de természetesen ezt nem vette jó néven, ezért kikapta a kezemből a telefont, és...
...
...
...
Nem hiszem, hogy tudnotok kéne róla, hogy mik történtek ott...

Pár perc múlva elkezdett csörögni a telefonom.
- Haló? - vettem fel.
- Georgi? Mégis, hol vagytok? - szólt bele mérgesen Kou.
- A plázába jöttünk venni egy új--
- Az most tök mindegy! Tudjátok, hogy hány órája vagytok ott?
- ... Nem is tudom, fél órája? - tippeltem, mivel az idő érzékem ugye... még mindig SHIT volt.
- MÁR 3 ÓRÁJA!!! - üvöltött bele a telefonba, mire elhúztam magamtól a készüléket.
- ...Három? Nem hiszem! - hecceltem, mire ránéztem az órára. - Jaaah! Hogy mi fél tízkor értünk ide! Már mindent értek...
- Úristen! - csapta meg a homlokát, és csak úgy csattant.
- De miért baj? - vontam meg a vállam.
- Mivel, ha fél egyre nem értek haza, anyám nagyon-nagyon dühös lesz! - említette meg a kis apróságot, mire nyeltem egyet.
- Georgi, most már menjünk haza - érkezett meg bajtársam.
- ... Lenyugodtál? - komolyodtam el.
- Igen, csak menjünk. A nagy cirkusz közepette el is felejtettem az ebédet... szóval ha nem érünk oda... anyám tényleg utálni fog minket...
- H-Hogy ér--
- Csak menjünk! - emelte fel a hangját, mire megragadta a kezemet, majd kihúzott. Mi ez, új divat, hogy állandóan ráncigálni kell? - Hol van már a sofőr? - idegeskedett.
- Nem tudom... biztos elküldted azt az SMS-t? - kérdeztem.
- Igen. Úgy látszik nem kapta meg, mivel nem is válaszolt. Várj, felhívom - jutott eszébe, majd elkezdte csörgetni. Olyan fél perc múlva fel is vette. - Dai! Hol van már?! - üvöltött bele a telefonba. - Dugó? Ez nem lehet kifogás, egy Shinagawa sofőrnek!... Haaah! - sóhajtott. - Rendben. Akkor menjen vissza. Gyalog megyünk haza... Igen - majd letette.
- ... Akkor... futás! - vigyorogtam.

És így kezdődött az, hogy lekéstük az ebédet.

Harmadik fejezet : Bizalom

Holnap van. És abba a terembe akartam menni. Újra festeni, mint ahogyan az az előtti napon.
- ...H-Hogy mondod? - fagyott le Asu.
- Jól hallottad. Kérlek kérdd el újra a kulcsot nekem - hajoltam közelebb a hatás kedvéért.
- D-De mégis--
- Legyél szíves... vagy esetleg egy másik utat választasz, ami tele van szenvedéssel? - kérdeztem pszichopata képpel.
- Máris hozom - indult el máris, amint érezte, hogy nem igen akar még rágondolni se arra az útra. Pár perc múlva a kezében a kulcsokkal jött vissza, majd megjegyezte, hogy nem fél a lányoktól, egyszerűen csak tényleg megért. Rámosolyogtam, majd elindultam. Olyan két órát maradtam ott festegetni. Mindent lefestettem, ami csak az eszembe jutott. Állatoktól kezdve, bútorokig. Mindent le tudtam volna festeni. Kivéve egy dolgot. Az érzéseimet. Amit még kiadni sem tudok rendesen, nem hogy lefesteni... M-Mindegy! Lapozzunk a boldog részekhez!... Heheh...
- Georgi? Itt vagy? - nyitott be a terembe Kou.
- Igen. Mit szeretnél? - néztem rá ismét pszichopataként. Nem igen szerettem, ha megzavarnak festés közben.
- A-Ahh... csak nem megzavartalak? - adott egy kínos mosolyt.
- Hmm - kuncogtam. - Már mindegy. Úgyis nemsokára vissza kéne mennem a szobámba. Meg álmos is vagyok... - nyújtózkodtam. - Hány óra van? - néztem az órára, ami szerint csak két óra volt.
- Ezért jöttem. Már kilenc óra van... - ...Nem mondtam, hogy tényleg két óra volt. Én csak annyit érzékeltem.
- K-Kilenc? - kaptam a fejemhez. - Azt hiszem elromlott az időérzékem - mentegetőztem.
- ...Nem hiszem - mosolygott. - Egyszerűen csak annyira élvezed, hogy elfelejtesz gondolkodni... csak a kezed jár, az eszed nem - csukta be az ajtót, majd körül nézett. - Wow, ezt mind te festetted?
- Majdnem. Az a négy darab már itt volt - mutattam azokra, amik már körülbelül 10 éve dohosodnak itt.
- Ohh... na és ez? - mutatott az az nap előtti munkámra.
- ...Jahj! El is felejtettelek bemutatni! Anya, ő itt Kaoru, de mindenkinek csak Kou. Kou, ő itt anyu, de neked Mrs. Krel'Uge! - mentem oda a festményhez. Tudtam, hogy ez hülyeség, de épp ezért jött meg a kedvem festeni. Mintha... anya velem lett volna...
- ...O-Ohh... j-jó estét... Mrs, Krel'Uge! - vágott egy kínos mosolyt, mire elszomorodtam. - Jaj, ne haragudj! Csak tudod--...
- Semmi baj. Egyszerűen csak már tényleg azt hiszem, hogy megőrültem.
- ...Nem őrültél meg. Csak hiányzik neked, nem igaz? - jött közelebb.
- ...
- Nehéz kiadni az érzéseidet, ezért a festésbe temetkezel. Hiányzik anyukád, ezért lefested, és úgy érzed, mintha itt lenne veled. És ezt élvezed. Másnak nem lehet ebbe beleszólása - jött be Shou hirtelen, mire mindketten oda néztünk.
- Shou! Nem illik hallgatózni! - suttogta oda Kou.
- ...Miért érzem úgy... hogy ti teljesen megértetek? - mosolyogtam a padlót nézve.
- Mert így van - simogatta meg a fejem Kou. - Na, jössz?
- ...Persze! - vigyorogtam.
Anyukám is örült. Hiába mondtam el már egyszer... ők tényleg azok, akikben teljes mértékben megbíztam.
Igen. Tökéletes életnek indult... És igen... Túl tökéletesnek.

- Ébresztő! Hasadra süt a nap! - keltegetett Kou... Várj... KOU?
- Mégis mit keresel itt? - pattantam ki az ágyból.
- Szombat van!!! - figyelmeztetett, de nem esett le, mit akar mondani ezzel.
- ...Tessék?
- És ígértél nekem valamit! - kopogtatta meg a fejem.
- És elmondanád, hogy mégis milyen fontos dolog, amiért korán reggel kell felébreszteni?
- Hogy eljössz velem haza!!! - kapálózott.
- Na, jó éjt - feküdtem vissza.
- De megígérted! - kezdett el cirkuszolni.
- Nhmnnhmnhmhnhmhnhmhnmhnh! - válaszoltam fejemet a párnába temetve.
- ... Hmmm - gondolkozott el, majd hirtelen, de tényleg annyira hirtelen, hogy azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, le lettem fröcskölve vízzel.
- JÉZUSOM! ÁRVÍZ VAN!!! - ugortam ki ismét az ágyból. - ... Most nem mondod, hogy tudtad, hogy ez lesz, mert esküszöm megölök valakit...
- Shou-t is mindig ezzel csalom ki az ágyból - emelte fel a kezében lévő kulacsot, mire elkezdtem bőgni.
- Nem akarok sehová se menni! Fáradt vagyooook~ - jelentettem ki nyűggel, mire Kou oda húzott a szekrényemhez. - Amúgy meg hol van a többi lány? - töröltem le az arcom.
- Ők már haza mentek... tegnap... ne mondd, hogy úgy jöttél be, hogy észre se vetted, hogy egyedül vagy...
- ... Hagyj öltözni! - toltam ki az ajtón.
- Jó, de siess! Nemsokára indulunk! - csukta be maga után az ajtót, mire kinyitottam a szekrényt. Máris sokkal több hely lett így, hogy elment 5 lány.
- Nhmm... - kínlódtam tovább. - Várj... Kou-ékhoz... megyünk? - gondoltam végig még normál vérnyomással, aztán esett le. Az, hogy Kou-ékhoz megyek, és a vérnyomásom is egyben. Oda mentem a szekrényemhez, beleittam a még tegnapi teámba, majd elegánsan kiköptem. - Úristen! KOUÉKHOZ MEGYEK!!!
Mégis hogy ígérhettem ekkora hülyeséget?? Egyáltalán hogy jött ilyen szóba?

Pár nappal ezelőtt

- Szia Georgi! - nyitott be hozzám ismét Kou festegetés közbe,
- Szia - festettem tovább.
- Szerinted Shou nem önző egy kicsit? Mert szerintem egyre jobban nő a képe.
- Aha.
- Mert tudod, volt egy lány, akit elakartam hívni valahová, elmondtam neki, és ő előbb ráhajtott...
- Ühüm.
- Nem mintha már most szeretnék egy barátnőt, de azért próbálkozni csak szabad, nem?
- Igen, ahogy mondod.
- ... Nem... Nem mintha... nem lenne más lány, aki tetszik - pirult el, de természetesen nem vettem észre, mert én még mindig csak festettem. - Csak--
- Aha, szerintem is.
- ...Figyelsz te rám egyáltalán? - jött rá, hogy egyáltalán nem figyelek rá.
- Igen.
- Hmm... - tervelt ki valamit. - Akkor, ha figyelsz, meg szeretném kérdezni, hogy eljönnél-e hozzánk?
- Persze, természetesen - egyeztem bele teljesen önzetlenül, mivel komolyan kizártam magam körül a világot.
- Remek, akkor ez egy ígéret! Szombat reggel megyünk! - mosolygott fel.
- Ja-ja.
- Na akkor szia! - köszönt el vidáman.
- Szia.

És még azután sem esett le, hogy mégis mit tettem.
- Jah... hogy megint nem figyeltem... - szomorodtam el. - De miért szomorkodok? Lehet, hogy egész jó lesz ott! - vidultam fel, csak mert tényleg nem tudtam, hogy mi vár rám.

Pár óra múlva

- Nem kedvelem - jelentette ki szívtelenül Kou-ék anyukája a rólam alkotott véleményét. Szó szerint ki szállt belőlem a lélek.

Második fejezet : Egy emlék

- Igyekezz már! - szólt rám Shou.
- Futok, ahogyan csak tudok! - lihegtem, miközben épp elesni készültem... pont... Shou-ra.
Puff
Pár másodperc múlva leesett a tantusz. Shou hallotta, ahogy megbotlok, hátra fordult, és pont ráestem. Micsoda reflex!!4!!44444444!!!!!4!!!8
- Aucs... - nyitotta ki a szemeit Shou, mire teljesen elvörösödött a majdnem-teljesen-kitárult blúzom felé. - Leszállnál végre rólam?
- Mi az? Nem tetszik a kilátás? - vigyorogtam, majd próbáltam feltápászkodni.
- Vicces kislány vagy... - állt fel, mire én meg összerogytam.
- Uh... azt hiszem kibicsaklott a bokám... - néztem a lábamra.
- Figyelned kéne a lábad elé!! - szidott le.
- Ne haragudj... - mosolyogtam.
- Miért vigyorogsz? - háborodott fel. - ...Amúgy meg semmi okod bocsánatot kérni... - nézett félre.
- Miattam elkésed az--
- Így is, úgy is elkéstük volna. Már felesleges sietnünk - túrt bele a még mindig tökéletes hajába, hiába izzadta szét, és hiába esett el... ha esik, ha fúj, az ő hajának tökéletesnek kell maradnia!!!
- Akkor... jöhet a lecseszés? - vigyorogtam rá.
- Nem tőlem fogod kapni a nagyobbat, tudod te is jól.
- Rám kened az egészet, mi?
- Nem így ismersz? - vigyorgott végre ő is, mire oda nyújtotta a kezét.
- Haaah! - lepődtem meg. - Ez most egy isteni csoda, vagy esetleg meg jött volna az eszed?
- Ennyire fel akarsz idegesíteni, vagy csak tényleg hülye vagy?
- ...Mindkettő - nyújtottam ki a nyelvem, mire megfogtam a kezét, majd felhúzott. - Úgy látszik, hogy taxival kéne vissza mennem.
- Taxi? Minek az? - vigyorgott, majd hirtelen felkapott.
- M-Mit csinálsz? - állt meg bennem a vér is.
- Vissza viszlek - közölte velem halál nyugodtan.
- Mondtam, hogy hívok taxit! - kapálóztam.
- Nem érdekel se te, se a te tériszonyod sem!
- De nem azért! Egyszerűen csak--!
- Nesze! - dobott le unott képpel, mire ott hagyott.
- ...Ne hagyj itt! Hallod? Gyere vissza! Nincs pénzem taxira!!! - nyavajogtam utána.
- Majd megoldod! - intett, majd tényleg ott hagyott. Nagyon szeressük Shou-t! Ti is szeretni fogjátok, ha elmondom mi is történt!
Minden azzal kezdődött, hogy éppen a nyolcadik év vége volt, és gimnáziumot akartam választani, amikor eszembe jutott, hogy a két egyetlen barátom nélkül sehova se megyek, így hát kifaggattam Shou-t, hogy melyik gimnáziumba mennek, egyszóval így derült ki, hogy egy művészetibe akarnak menni. Gondoltam, miért ne? Remek színésznő vagyok! Azaz... nem teljesen, de ez nem lényeges! Szóval, éppen akartam a fiúknak szólni, hogy oda megyek, ahova ők, amikor pont belebotlottam valakibe.
- Jahj! Elnézést! Nem láttalak, hogy éppen erre jössz! - kapkodtam a fejem mindenhová, ahová csak a szétszórt könyveket láttam.
- Te ne haragudj! Én voltam a figyel... metlen... - nézett rám, mire elkezdtem felszedni a könyveit. - Bocsi, hogy megkérdezem, de ismerlek valahonnan?
- Öhm...
Teljesen össze zavarodtam. Nem igen próbáltam más emberekkel ismerkedni, mióta találkoztam Kou-val és Shou-val, ezért nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék neki. Önzően hangzik, de akkoriban engem a többi ember hidegen hagyott. Nekem csak Shou és Kou kellett. Igen... kellettek...
- Nem hiszem... - néztem félre, mire a srác elszomorodott. Igen, fiú volt. Ezt elfelejtettem volna megemlíteni?
- Ohh, akkor ne haragudj! - fogta meg a tarkóját kínosan, majd ő is elkezdte összeszedni a könyveket.
- Semmi baj. Segítsek hordani ezeket? - adtam a kezébe a maradékot.
- N-Nem kell köszi! Egyedül is megy! - indult el, mire majdnem elesett.
- Na add ide a felét! - vettem kezembe az ,,Ügy-et", mivel az volt a kupac tetején. - Az Ügy? De régen olvastam el! Heh... igazság szerint végig sem olvastam, mivel a szobatársaim ellopták tőlem. - mosolyogtam.
- Te is szereted a krimiket? - váltott hirtelen témát a ,,szoba társaim ellopták tőlem"-ről.
- Ühüm. Imádom, ahogyan a bűnözők szivatják a nyomozókat! Olyan csodálatos látvány! - vigyorogtam, akár egy vérbeli pszichopata, mire a fiú megijedt. - De természetesen, mint mindenki más szerint, a "Happy End" a legjobb minden történetben.
- I-Igen, szerintem is - bólintott.
- Na meg persze, hogy a zsaruk visszaszivatják a bűnözőket! - tért vissza a kisördög énem.
- Az előbb nyomozók voltak - javított ki.
- Az tök mindegy! Az a lényeg, hogy most elmondod, hova viszed ezeket a könyveket, és segítek elvinni!
- ... Rendben...
- Szóval? Hogy is hívnak? - vigyorogtam rá.

-Szóval Asuya?... Az nem lány név?
- N-Nem! Mégis mennyit tudsz te a japán nevekről?
- Hmm?... Úgy látszik nem sokat - gondoltam végig.
- Akkor ne kritizálódj! - sértődött meg.
- Hihi!... Amúgy én Georgi vagyok!
- Georgi? Mint Georgina Crel'Uge? - lepődött meg.
- Igen, miért? - álltam meg.
- Szóval tényleg nem emlékszel rám - csalódott el.
- Hmmm... Asuya... szemüveges... félhosszú, fekete... hajú, Ó MÁR TUDOM! Te vagy diákelnök, aki egyszer kihúzott a csávából! - jöttem rá némi gondolkozás után.
- Az osztályelnök, de mindegy...
- Azóta se volt alkalmam megköszönni! - mosolyogtam rá.
- Az elég, ha segítesz ezeket felhordani.
- ...Szóval a 18-as terembe kellenek? - néztem a termeket.
- Igen, a második emeleten.
- Második... Jé! Éppen oda tartok! - vidultam fel.
- Remek...
- Szerinted jó színésznő vagyok? - kérdeztem hirtelen fellendülésből.
- Ez meg mégis hogy jön ide? - akadt ki.
- Hát tudod, amikor éppen verni készültek, és beszaladtál, hogy segíts, megjátszottam, hogy annyira szenvedek, mintha haldokolnék.
- Ja igen. Az a borzalmas alakítás... - sóhajtott.
- Borzalmas??? - emeltem fel a hangom.
- Ne vedd sértésnek...
- Semmit sem veszek annak - motyogtam közbe.
- De pocsék színész vagy.
- ...Hah? - álltam meg, hogy felfogjam mit is mondanak nekem.
- Szinte már ordított rólad, hogy egyáltalán nem fáj semmid, - ... - egyszerűen csak túl dramatizálod az egészet, - ... - és hogy csak égeted magad majdnem az osztály fele e--
- Oké! Felfogtam! - tömtem be a száját egy kis papírral.

- Itt vagyunk - ment előre, majd benyitott. - Ide leteheted őket - mutatott az asztalra, majd én is lepakoltam.
- Ez a te osztályod terme?
- Áhh... ezt a termet már nem használják. Ez volt régebben a festő terem. Akkoriban még volt olyan óra, hogy festés történelem és művelődés, de azóta abbahagyták, mióta az igazgató... nos, nem igen tudom, hogy miért tiltatta be...
- Betiltotta? - lepődtem meg.
- Igen... Valami baja volt a festészettel... de senki sem tudja, hogy mi - nézett körbe a terembe.
Az egész helység tele volt letakart festményekkel. Az ablak is le volt terítve, így félrehúztam, majd jöhettek a festmények.
- Felkeltettem a figyelmed? - nézett rám.
- Igazából... kiskoromban nagyon szerettem rajzolni. Mindig anyut próbáltam lerajzolni... csak... pont akkor ment el, mikor megjött az igazi tehetségem. Azóta se fogok a kezembe festéket...
- Ohh... ne haragudj...
- Hmm - kuncogtam egy "semmi baj"-ot, majd megnéztem a festményeket. - De úgy látszik, hogy miattad eszembe jutott, hogy elég jól rajzolok! - mosolyogtam.
- Gondolom annyira, mint amennyire jól színészkedsz... - suttogta.
- De gondolom nem hiszel nekem - néztem rá kihívóan, majd fogtam magam, leültem egy üres vászon elé, fogtam pár régi festéket, majd elkezdtem festeni. - Mondd, hogy mit, és lerajzolom.
- Öhm... rajzold le... anyukádat... - halkult el, mire megremegett a kezem.
- O-...Oké... - nyeltem egy nagyot. - Pár perc és kész.
Mindenemet beleadtam, hogy visszatudjak emlékezni anyám arcára. Az előtt, még mielőtt...

- ...Kész - festettem meg az utolsó vonását a vázlatnak, majd felálltam. Asuya a festményre nézett. Látszódott rajta a meghatódás. - Anya... végre... le tudtalak festeni! - lelkesedtem fel.
- Gyönyörű anyukád volt...
- Ühüm... azt hiszem itt hagyom emlékbe. Ha majd kell, érte jövök. Addig nem akarom sajdítani a szívem - mosolyogtam Asuyara, mire elszomorodott. - Amúgy ne mondd, hogy volt. Ő még él... - fogtam meg a medálomat.
- J-Jahj! Hát persze! - mosolygott fel.
Azt a medált tőle kaptam, mielőtt elment... ha kinyitom, benne van az ő, és apukám képe. Már 10 éve nem nyitottam ki azt a medált... pedig sosem vettem még le. Mindig rajtam volt. Mindig.
- Mostmár... mennünk kéne. Nem lehet nálam túl sokáig a terem kulcsa.
- Igen, persze.
- ... V-Viszlát... Mrs. Crel'Uge! - köszönt el a festménytől, jelezve, hogy tényleg megérti a helyzetemet.
- ... Szia... anya... - néztem hátra, majd lassan becsukódott az ajtó... anya előtt.

- ...Köszönöm...
- Micsodát? - eszmélt fel Asuya.
- Hogy megmutattad ezt a termet. Ha nem találkozunk, lehet, hogy tényleg elhitetem magammal, hogy micsoda színésznő vagyok - kuncogtam.
- Hát... szívesen máskor is - vidult fel.
- De úgy látszik, hogy nekem is mennem kéne. Akkor, később találkozunk! - köszöntem el, majd elindultam Kouék felé.
- Később...

Első fejezet : Április bolondja

Hellósztok! Én vagyok Georgina Crel'Uge (Krölózs), azaz az április bolondja! Azért lennék az, mivel április elsején születtem, és az a kedvenc tevékenységem, hogy másokkal viccelődök és átverem őket egy kis csínnyel. Eddig haláleset szerencsére nem történt, de azt mondták, hogyha így folytatom, akkor lesz. Nem értettem, hogyan értették, de a végén rájöttem, hogy egy fenyegetésnek kellett volna vennem. (Igazából mostanra sem veszem annak.) Ne aggódjatok, mindig ilyen optimista hangulatban leszek! Azaz majdnem... Szóval! Még másodikos koromban, télen kezdődött az egész ügy. Első évemet Francia országban töltöttem, de mivel apa úgy döntött, hogy Japánba költözik Kirishimával (azaz a nevelő anyukámmal) és velem, ezért... ide költöztünk. Különösebb ok nem volt, csak az elszántság (na meg Kirinek honvágya volt, mivel ő Franciaországban dolgozott, mint divattervező). Amúgy egy olyan suliba írattak, ami bentlakásos volt, ahol bent tartották az általános iskolásokat az Általános Iskolában... szobákba bezárva... ahol nincs villany... csak dühös pókok... amik igazából műanyagok, de ez csak részlet kérdés!... És volt villany is, csak néha túlzok egy kicsit, visszagondolva arra a börtönre... Na, látjátok?
Egy hűvös és havas tél volt az a nap. Illik tudni, mivel mindig túl hülyének hittek, ezért mindig távol maradtak tőlem. Azt hitték, hogy a hülyeség ragályos... nos, ez bebizonyítja a tényt, hogy ők voltak a hülyék, nem én... Na jó, nem tagadom, hogy én is kicsit az voltam...vagyok...? Szóval egymagamban építgettem a hóemberemet szünetben, az udvar egyik legismeretlenebb részén, amíg oda nem jött hozzám két fiú. Azt kérdezték, hogy ki vagyok, mire válaszoltam. Nem vették valami jó néven, hogy én külföldi vagyok (bár nem értem miért), és ugye ismertek is, ezért ellökték a hóemberemet, megdobáltak hógolyóval, letorlaszoltak a földre, majd elkezdték rám rugdosni a havat. Mivel még elég nyüszige voltam akkoriban, nem tudtam magamat megvédeni. Csak védtem az én kis hülye fejemet, nehogy azt is elgyepálják úgy, mint szegény havat. Addig rugdosták rám a havat, amíg meg nem jelent ismét csak két fiú, akik viszont nem azzal a szándékkal jöttek, hogy segítsék kínozni a havat, hanem azzal, hogy megvédjenek. Nagy hógolyókkal jöttek oda megdobálni azt a két kis sátánt... szegény hó! Még mindig sajnálom! Visszatérve rám, én igazából nem lepődtem meg, hogy ezt tették velem. Már számítottam rá, hogy ilyesmi lesz... kivéve szerencsétlen havat...
- Mit csináltok? Azonnal hagyjátok abba! Nem látjátok, hogy mát agyon fagyott miattatok? - futott felénk nagy haraggal az egyik emlegetett fiú, mire a másik kettő elszökött. A másik csoportból a ,,néma" fiú utánuk ment, a ,,hangos" fiú, pedig oda sietett hozzám, hogy kiásson a hó kupacból. Amint lekaparta rólam a havat, felugrottam.
- JUUUUHJ, EZ DE JÓ MÓKA VOLT! Meg kéne ismételnünk ezt mégegyszer valamikor! - vigyorogtam fel, mire a fiú majdnem szívrohamot kapott.
- J-Jól vagy? - jött közelebb.
- Naná! Miért ne lennék jól? Végre valaki rendesen üdvözölt ebben a suliban! - nyújtózkodtam. - Amúgy hol van az a két fiú?
- ... Éppen szöknek... de te ezt élvezted? - váltott témát.
- Szöknek? Mi elől? - néztem utánuk.
- Az öcsém elől... - nézett feléjük ő is, mire elkapta a két fiút. - Végre! - örvendezett. - ...Várj! Te vagy Crel'Uge Georgina? - eszmélt fel.
- Csak neked, csak most! Akciós áron a tied vagyok! - kacsintottam rá, mire elpirult.
- Haah? - ijedt meg.
- Nyugi! - kuncogtam. - Ez csak az én kis üdvözlő versecském! Vicces nemde? - mosolyogtam rá.
- ... Nagyon... - könnyebbült meg.
- Áhh! Itt vannak a barátaim! - integettem a felénk közeledő három fiúra.
- Barátok? - lepődött meg ismét.
- Aha! Végre szereztem barátokat! Anya nagyon boldog lesz! Eddig ő volt az egyetlen, de mostmár van hirtelen plusz négy is! Micsoda nap! - lelkesedtem fel.
- Nincs... barátod?... - szomorodott el.
- Nem VOLT! Állítólag túl hülye voltam a többiekhez... - legyezgettem nemtörődően - de ugye titeket ez nem zavar? - néztem rá ,,aranyosan".
- N-Nem, dehogy! - dadogott.
- Az jó! - mosolyogtam rá ismét, mire megjött a csomagom.
- Kártyát nem fogadunk el! - üdvözölt ,,mostmárnemnéma" barátom, kezében a két másik barátommal.
- Várj! Azt hiszem van valamennyi apróm! - kezdtem el kutakodni a zsebembe.
- N-Nem értettem komolyan! - motyogta.
- Szóval fiúk! Nem akartok esetleg mondani valamit Crel-san-nak? - jött közelebb a ,,mostmártutihogyhangos" barátom.
- ... Sajnáljuk! - mondták egyszerre, mire meglepődtem.
- Dehát mit? Ez irtó muri volt! Nem kell ezért elnézést kérni! De mondjuk a havat nem kellett volna bántani! - vigyorogtam fel rájuk, mire ,,mostmárnemnéma" barátunk megcsapta a homlokát, ,,mostmártutihogyhangos" barátom meg csak mosolygott, a másik kettő pedig fal fehéren és sápadtan bámult engem.
Miután ez az egész lezajlott, jöhetett az, hogy a fiúk felkísérték a másik kettő fiút az igazgatóiba, és az a két fiú nagyon szép büntetésben vehettek részt. Szerencsére nem lettek kirúgva, mivel én beszéltem az igazgatóval, és megkegyelmezett nekik. Ezek után gyorsan elküldött a szobámba, de mivel a szobatársaim este 8-ig kitiltottak, ezért nem volt hová mennem. ,,Mostmártutihogyhangos" megsajnált, és behívott az ő szobájukba, hogy ott melegedjek fel, amíg este nyolc nem lesz.
- Crel-san! Miért kegyelmeztél meg nekik? Hiszen majdnem szétfagytál! - nyomott a kezembe egy bögre forró kakaót.
- De csak majdnem! - vihogtam rá, majd inni kezdtem a kakaót.
- ... Amúgy én Shinagawa Kaoru vagyok, de mindenkinek csak Kou! - mosolygott rám.
- Örvendek! - vigyorogtam vissza a nagy kakaó szürcsölgetésből.
- Hol tanultál meg ilyen szépen japánul beszélni, ha szabad kérdeznem?
- A mostoha anyukám japán... ezért apa is kénytelen volt azt a nyelvet megtanulnia - kuncogtam.
- Áhh... - mondta, mint aki elgondolkozik valamin. - Értem - ült le mellém, mire ,,mostmárnemnéma" benyitott. - Áhh! Shou! Meghoztad a takarókat? - üdvözölte öccsét, akinek a keze tele volt takarókkal.
- Nem! - majd a nagy kupacot a földhöz vágta.
- Ne légy ilyen udvariatlan! Adj a hölgyre egy takarót! - nyafogta.
- Miért én? Te is itt vagy! - tette karba a kezét.
- ...Shou... - mélyült el a hangja.
- NESZE! - dobta rám a takarót, mire én csak nevettem.
- Ez nagyon muris! - néztem ki a takaró alól, mire mind a ketten elpirulva félre néztek.
Addig ott maradtam, és elmondtam nekik, hogy is néz ki Francia ország, mit ettünk ott és hogy hol laktam. Ezek az infók is inkább Kou-t érdekelte, Shou csak a képregényét nézte.
- Szerintem most már mennem kéne - vettem le magamról a takarót hirtelen.
- Szia! - köszönt el Shou, még mindig az újságját bámulva, majd Kou mérgesen rá nézett.
- Miért? Hiszen még csak öt óra van! - nézett az órára.
- Most hívják be a tanulókat az udvarról és nem hiszem, hogy örülnének a szobatársaitok, ha itt találnának engem - mosolyogtam.
- Hát... az a helyzet, hogy... - fogta a tarkóját Kou.
- Nekünk nincsenek szobatársaink - bökte ki monoton hangnembe Shou, mire Kou elszomorodott.
- ... Nincs? - lepődtem meg.
- Tudod, a szüleink szerint nem lenne előnyös a tanulmányainkra nézve , ha közben mindig zavar valaki... ezért megtiltották, hogy szobatársaink legyenek - nézett ő is a tévére.
- Egy szóval nem beszélhetünk senkivel ebben a suliban egymáson kívül, ezért is tartottam hülyeségnek, hogy megmentsünk téged - szólt bele könyörtelen mondatával.
- Shou! - szólt rá Kou, mire fejbe kólintotta.
- Aucs! - fogta a fejét.
- Ohh... sajnálom... akkor még egy okom van a távozásomra - indultam az ajtó felé.
- N-Ne! Kérlek ne menj! - állított meg Kou.
- Mi? Miért ne? - kérdeztük egyszerre Shouval.
- Olyan magányosak vagyunk... jól esik a társaság... - mosolygott ismét rám, mire Shou elkezdte forgatni a szemeit.
- Én ilyet sosem mondtam - jelentette ki, majd Kou ismét intézkedett a kólintás ügyében, mire elkezdtem kuncogni.
- Ha ennyire szeretnétek, akkor maradok - mosolyogtam.
- Mondtam, hogy én--
- Éljeeen! - fogta be Shou száját Kou.
És nemsokára el is jött a vacsoraidő. A fiúk előre mentek, én pedig visszasunnyogtam a szobámba egy kis zsebpénzért, hogy vegyek két csokit a fiúknak hálám jeléül.
- Crel-san! - integetett Kou az egyik szabad asztalnál, majd oda mentem hozzájuk. - Biztos, hogy jól vagy? Nem fázol már?
- Jól vagyok! De nem is lett volna semmi bajom! Amúgy is jó muri volt! - foglaltam helyet.
- Jó muri volt... igen... - nézett félre Shou, miközben bekapott egy szál sült krumplit a szájába.
- Hah? - néztem rá. - Csak nem féltékeny vagy? - kérdeztem halál nyugodtan, mire ő kiköpte a kajáját.
- M-Mi a francnak lennék én féltékeny? - akadt ki.
- Hogy nem szórakoztál olyan jól, mint az a másik két fiú - nyújtottam ki a nyelvem.
- Ne szórakozz velem! Az a két idióta is csak meg akart fürdetni, semmi jó dolog nincs abban! - állt fel, mire az egész ebédlő ránézett, majd a kínos csend után visszaült, megköszörülte a torkát, majd ismét elkezdett enni.
- ... Tudom - mosolyogtam tovább, majd Kou rámnézett. - Elsőben is ezt csinálták velem. Ezért vagyok ennyire hozzá szokva.
- Georgi... - mondta szomorú hanggal Kou.
- ... Georgi? - lepődtem meg.
- Jahj! Ne haragudj! Nem kellett volna használnom a keresztneved!
- N-Nem az! Csak... még senki nem becézett eddig, kivéve a szüleimet. De ők is csak Gina-nak neveznek, miközben utálom azt a nevet! - durciztam be, majd Shou elkezdett vigyorogni.
- Akkor már tudom, hogy hogy hívjalak! - kuncogott, majd éppen távozni készült, mire oda csúsztattam a tálcájára a csokit, amit vacsora előtt vettem. - Ez mi?
- Egy kis köszönet - vigyorogtam, majd Kou-nak is odaadtam.
- ... Mi köszönjük - nézett rám hálás szemekkel Kou.
- Hah? - eszméltem fel.
- Hogy itt vagy... - nézett félre Shou, majd Kou-val együtt elmentek.
Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Valaki megköszönte... hogy létezek?

- Ugye tudod, hogy--
- Igen... tudom, hogy még a nyakunkon fog maradni... - mosolygott őszintén.

Az érzések elöntöttek... még nem éreztem ilyet...
,,Anya... tényleg találtam barátokat... és... tényleg kedvelem őket!"
Mosolyogva megfogtam a nyakamban lógó medálomat, majd az egyre távolodó két fiút néztem... büszke szemekkel!