Ötödik fejezet : Családi balhé?

- Elkéstetek - fogadott a bejáratnál Kou. - És mégis mi a franc történt? - nézett ránk, ahogyan én éppen Shou hátán lovagolok, mert végül visszajött értem, és a hátán vitt vissza. - ...Kibi--?
- Minden az én hibám. Én idegesítettem fel Shou-t és ezért felejtette el az ebédet. Út közben pedig elestem, feltartva őt ezzel. Ha valaki büntetést érdemel, az én vagyok - szálltam le a hátáról.
- Kibi--?
- Nehogy azt hidd, hogy mindent magadra terhelhetsz - vigyorgott, mire meglepődtem.
- Kibicsaklott a bokád??? - jutott végül szóhoz Kou, majd ránéztünk.
- Erről beszéltünk egész végig - mondtuk egyszerre unott képpel.
- Haaah - sóhajtott. - Gyere, elviszlek a szobádhoz - karolt fel, majd elbotorkáltunk. De nem jutottunk túl messzire.
- Shinagawa Shou! Mégis milyen okból hagytad ki az ebédet? - jött oda a szerethető anyukájuk.
- N-Ne haragudjon! Minden az én--
- Ne is áltasd magad! - szakított félbe. - Igaz, hogy te miattad történt mindez, de Shou-ónak kellett volna megjönni az eszének. Ma nem kapsz vacsorát - fordult meg, mire Shou elszomorodott.
- D-De--
- Ha jót akarsz magadnak... nem szólsz bele a családi ügyeinkbe - nézett rám fenyegető szemekkel.
- ... Boszorkány - suttogtam, de annyira éles annak a nőnek a füle, hogy még azt is meghallotta volna, hogyha berepült volna egy légy!!
- Hogy mondja?
- Okt... ondi voltam. Elnézést... Máris távozok - döntöttem el, mire a nő kuncogni nevetett.
- Georgi? Ne menj el! - nézett utánam Kou.
- Hát ennyire tellett? Máris feladod? - próbált hergelni a nő. - Ha most elmész, még nagyobb szégyen leszel a szememben!
- Anya! - szólt rá.
- ... Tudja mit? Azt hiszem maradok - néztem vissza rá pár másodperc gondolkodás után. - Azt hittem tényleg nem bír, de úgy látszik mégiscsak adna nekem egy szabad utat, nemde? - túrtam bele a hajamba, mint aki tényleg jót mondott. Természetesen a hölgy is értékelte.
- Ha ki bírsz velünk egy teljes hetet... elismerésem.
- Nyári szünet megfelel? - vigyorogtam.
- Miért ne? A részletekről majd Koun keresztül átadom... - ment el nagy csendben.
- Hihi, sejtettem, hogy kedvel! - kuncogtam.
- Hál'istennek nem borult ki - nyugodott meg Kou.
- Nincs olyan, aki ne kedvelne engem! - dicsekedtem tovább.
- És mi van azokkal a fiúkkal, akik--
- Jó, természetesen van pár kivétel - fogtam be a száját.
- Persze, hogy van...
Egy jót szórakozva adtam egy tarackost Kou-nak... miközben Shou szó nélkül eltűnt.
- ... Hol van Shou? - néztem körül.

- Bocsi, hogy ezt mondom, de.. anyukád egy kicsit...
- Kibírhatatlan? - mosolygott rám, miközben még mindig a bokámat kötögette a szobámban.
- ... Igen? - vontam meg a vállam.
- Ne haragudj miatta. Mindig is ilyen volt. Kivéve apám előtt. Apa mesélte, hogy régebben egy sokkal vidámabb nő volt. Talán az egyik legvihogósabb lány az egész gimnáziumban. Viszont...
- Viszont? - kérdeztem érdeklődően.
- Apa nem mondta el, hogy miért változott meg. Ha jól tudom, apa sem tudja biztosra...
- ... Szóval plusz még egy feladat- motyogtam magamban.
- Tessék? - nézett fel.
- S-Semmi - hesegettem, mire  Shou kész lett a kötéssel.
- Remek, most már csak pihentetned kell - paskolta meg.
- AU!! - vonyítottam fel.
- Jahj! Ne haragudj! - állt fel.
- Semmi baj... megszoktam - mosolyogtam, mint aki nem érez fájdalmat. De igen, borzalmas érzés volt. Az egész beszélgetés alatt úgy fájt, mintha leszakadt volna a lábam... De valami más elterelte a figyelmemet róla... Shou... Egész végig egy szót sem szólt. Csak lehajtotta a fejét, és emésztette azt a rengeteg dühöt, amit azóta sem tudom, hogy miért van. Talán Kou miatt? Vagy az anyja miatt? Igazából Shou néha eléggé kiszámíthatatlan, szóval bármi szóba jöhetett volna. Na jó, nem igazán, de nem érdekes. Az az érdekes, hogy annyira kíváncsi voltam, hogy elakartam kezdeni nyomozni egy kicsit. Shou gyűlölközése, az anyja hirtelen mód váltása pár évvel ezelőtt... Hatalmas nagy családi balhé lesz, ha kitudódik, hogy szimatoltam utánuk. De akkor sem érdekelt, ha ezt tudtam. Annyira utáltam magam akkor ez miatt...

Este, vacsora után átmentem Shou szobájába, és természetesen nem találtam ott, ezért inkább másnapra terveztem ezt a beszélgetést.
- Totál kifárasztott ez a nap! Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már érzem, szinte felrobban! - huppantam le az ágyamra.
- Van így néha - ült le mellém Kou.
- ... Hol van Shou? - takartam el az arcom.
- Szerintem elszökött - nézett a plafonra, mire pár másodperc múlva reagáltam.
- Nem azért, de ha tudtad ezt, nem kellet volna megállítanod? Vagy valami?
- Én nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Igaz, hogy ő a fiatalabb, de pont ezért nem tarthatom vissza... Anyukámat is mindig piszkálták a nővérei. Tudom milyen érzés lenne neki, ha még én is utálnám... - mosolyodott el.
- T-Te is...? - suttogtam, mire észre vettem, hogy egy könnycsepp gördült le az arcán. - ... Kou - öleltem át oldalról.
- ... Már megint kezdem - törölte le az arcát, mire elengedtem.
- Anyukád téged szeret jobban. Ez nem azt jelenti, hogy utálja Shout! - próbáltam meg jobb belátásra bírni.
- Szóval átlátod a helyzetet - nézett rám.
- Igen. Sejtettem, hogy valamilyen okból akartál áthívni - adtam neki egy pajkos zsibbasztót.
- Szóval azt is tudod - sóhajtott. - Tudom, hogy a te személyiségeddel mindenkit meg lehetne változtatni...
- Hehe - kuncogtam. - Ez egy hangos segélykiáltás volt? Akkor szívesen segítek - mosolyogtam rá.
- Köszönöm - könnyebbült meg.
- ... Engedélyeddel... én elkezdenék nyomozni - keltem fel, mire Kou visszarántott.
- Most nem. Most szépen megnézel velem egy filmet - vigyorgott.
- Jahj, ne... Ugye nem egy horrort? - nyarvogtam.
- Hááát~ ... - kuncogott magában.
- Aaaaahhhh! - kezdtem már el akkor szenvedni.
Utálom a horrort... Nagyon!!4
Amúgy ne aggódjatok. Az érzelgős részek csak most vannak... Később nem lesz...

Szóval. Elérkezett a lefekvés ideje, de mielőtt elaludt volna mindenki, megnéztem, hogy Shou meg jött-e. Természetesen még mindig nem találtam a szobájában. Micsoda fordulat.
Szóval még egyszer szóval, úgy döntöttem, hogy körülnézek a házban Shout keresgélni, mivel nem hittem, hogy elhagyta volna a házat.
Elmentem a padlásra, a pincébe (igen, ijesztő volt egyedül egy lámpával egy elhagyatott pincébe lemenni, de ki tudja, hátha ott bújt el), a földszinten is keresgéltem, ahogyan az emeleten is, de nem volt sehol. A kertbe meg be se akartam menni, mivel az még nagyobb volt, mint a ház... mégis ki akarna ekkora kertet ellátni?

- Shou! - szólítgattam, hátha tényleg a kertben van valahol. Egy igazi útvesztő volt ott a rózsabokrok között rohangászni. - Ha itt vagy, kérlek válaszolj! - néztem körül. - Haaah - sóhajtottam remény vesztettem, mire meghallottam, hogy megrezzen a bokor. - Hah? - kaptam oda a fejem és a zseblámpám, mire egy béka ugrott ki a bokorból. - Tipikus...
Éppen visszafele akartam menni, de csak akartam... Elvesztem a kertben... Láttam azt az óriási házat, köszönöm, hogy felemlegettétek, ha megtettétek, de a bazi nagy kertet is láttam, ami az utamat állta. És akkor most egy kicsi útvesztő technika! Kövesd mindig a neked jobb oldalra levő falat. Ha folyamatosan ezt teszed, egyszer csak kiérsz... talán...
- Mondjuk szépek a rózsák...
Akkor nem igen tudtam egy vigyorral az arcomon pozitívnak maradni. Egy kicsit komolyodtam, de azért én se vagyok képes sokáig az maradni. Nemsokára újra olyan hiper-szuper boldog leszek, mint még elsős koromban.

- Jesszus, mennyi rózsa! - szenvedtem a technikámmal, ami nem vált be. Két perc alatt mentem be, de kimenni már körülbelül negyed órája próbáltam. - Auuu, mi lesz, ha Kou rájött, hogy nem is vagyok a szobámban, hanem inkább Shou keresősdit játszok Shouval?! - fájdult meg a fejem a sok gondolkozásban. Csak arra kellett volna koncentrálnom, hogy valahogyan kijussak, de természetesen az a cirkusz is gyötört. Na meg az az anyuka ügy.

- Shou... ha kiérek innen... esküszöm, hogy agyon szivatlak! - emeltem fel a hangom mérgembe, mire...