Második fejezet : Egy emlék

- Igyekezz már! - szólt rám Shou.
- Futok, ahogyan csak tudok! - lihegtem, miközben épp elesni készültem... pont... Shou-ra.
Puff
Pár másodperc múlva leesett a tantusz. Shou hallotta, ahogy megbotlok, hátra fordult, és pont ráestem. Micsoda reflex!!4!!44444444!!!!!4!!!8
- Aucs... - nyitotta ki a szemeit Shou, mire teljesen elvörösödött a majdnem-teljesen-kitárult blúzom felé. - Leszállnál végre rólam?
- Mi az? Nem tetszik a kilátás? - vigyorogtam, majd próbáltam feltápászkodni.
- Vicces kislány vagy... - állt fel, mire én meg összerogytam.
- Uh... azt hiszem kibicsaklott a bokám... - néztem a lábamra.
- Figyelned kéne a lábad elé!! - szidott le.
- Ne haragudj... - mosolyogtam.
- Miért vigyorogsz? - háborodott fel. - ...Amúgy meg semmi okod bocsánatot kérni... - nézett félre.
- Miattam elkésed az--
- Így is, úgy is elkéstük volna. Már felesleges sietnünk - túrt bele a még mindig tökéletes hajába, hiába izzadta szét, és hiába esett el... ha esik, ha fúj, az ő hajának tökéletesnek kell maradnia!!!
- Akkor... jöhet a lecseszés? - vigyorogtam rá.
- Nem tőlem fogod kapni a nagyobbat, tudod te is jól.
- Rám kened az egészet, mi?
- Nem így ismersz? - vigyorgott végre ő is, mire oda nyújtotta a kezét.
- Haaah! - lepődtem meg. - Ez most egy isteni csoda, vagy esetleg meg jött volna az eszed?
- Ennyire fel akarsz idegesíteni, vagy csak tényleg hülye vagy?
- ...Mindkettő - nyújtottam ki a nyelvem, mire megfogtam a kezét, majd felhúzott. - Úgy látszik, hogy taxival kéne vissza mennem.
- Taxi? Minek az? - vigyorgott, majd hirtelen felkapott.
- M-Mit csinálsz? - állt meg bennem a vér is.
- Vissza viszlek - közölte velem halál nyugodtan.
- Mondtam, hogy hívok taxit! - kapálóztam.
- Nem érdekel se te, se a te tériszonyod sem!
- De nem azért! Egyszerűen csak--!
- Nesze! - dobott le unott képpel, mire ott hagyott.
- ...Ne hagyj itt! Hallod? Gyere vissza! Nincs pénzem taxira!!! - nyavajogtam utána.
- Majd megoldod! - intett, majd tényleg ott hagyott. Nagyon szeressük Shou-t! Ti is szeretni fogjátok, ha elmondom mi is történt!
Minden azzal kezdődött, hogy éppen a nyolcadik év vége volt, és gimnáziumot akartam választani, amikor eszembe jutott, hogy a két egyetlen barátom nélkül sehova se megyek, így hát kifaggattam Shou-t, hogy melyik gimnáziumba mennek, egyszóval így derült ki, hogy egy művészetibe akarnak menni. Gondoltam, miért ne? Remek színésznő vagyok! Azaz... nem teljesen, de ez nem lényeges! Szóval, éppen akartam a fiúknak szólni, hogy oda megyek, ahova ők, amikor pont belebotlottam valakibe.
- Jahj! Elnézést! Nem láttalak, hogy éppen erre jössz! - kapkodtam a fejem mindenhová, ahová csak a szétszórt könyveket láttam.
- Te ne haragudj! Én voltam a figyel... metlen... - nézett rám, mire elkezdtem felszedni a könyveit. - Bocsi, hogy megkérdezem, de ismerlek valahonnan?
- Öhm...
Teljesen össze zavarodtam. Nem igen próbáltam más emberekkel ismerkedni, mióta találkoztam Kou-val és Shou-val, ezért nem tudtam, hogy mit válaszolhatnék neki. Önzően hangzik, de akkoriban engem a többi ember hidegen hagyott. Nekem csak Shou és Kou kellett. Igen... kellettek...
- Nem hiszem... - néztem félre, mire a srác elszomorodott. Igen, fiú volt. Ezt elfelejtettem volna megemlíteni?
- Ohh, akkor ne haragudj! - fogta meg a tarkóját kínosan, majd ő is elkezdte összeszedni a könyveket.
- Semmi baj. Segítsek hordani ezeket? - adtam a kezébe a maradékot.
- N-Nem kell köszi! Egyedül is megy! - indult el, mire majdnem elesett.
- Na add ide a felét! - vettem kezembe az ,,Ügy-et", mivel az volt a kupac tetején. - Az Ügy? De régen olvastam el! Heh... igazság szerint végig sem olvastam, mivel a szobatársaim ellopták tőlem. - mosolyogtam.
- Te is szereted a krimiket? - váltott hirtelen témát a ,,szoba társaim ellopták tőlem"-ről.
- Ühüm. Imádom, ahogyan a bűnözők szivatják a nyomozókat! Olyan csodálatos látvány! - vigyorogtam, akár egy vérbeli pszichopata, mire a fiú megijedt. - De természetesen, mint mindenki más szerint, a "Happy End" a legjobb minden történetben.
- I-Igen, szerintem is - bólintott.
- Na meg persze, hogy a zsaruk visszaszivatják a bűnözőket! - tért vissza a kisördög énem.
- Az előbb nyomozók voltak - javított ki.
- Az tök mindegy! Az a lényeg, hogy most elmondod, hova viszed ezeket a könyveket, és segítek elvinni!
- ... Rendben...
- Szóval? Hogy is hívnak? - vigyorogtam rá.

-Szóval Asuya?... Az nem lány név?
- N-Nem! Mégis mennyit tudsz te a japán nevekről?
- Hmm?... Úgy látszik nem sokat - gondoltam végig.
- Akkor ne kritizálódj! - sértődött meg.
- Hihi!... Amúgy én Georgi vagyok!
- Georgi? Mint Georgina Crel'Uge? - lepődött meg.
- Igen, miért? - álltam meg.
- Szóval tényleg nem emlékszel rám - csalódott el.
- Hmmm... Asuya... szemüveges... félhosszú, fekete... hajú, Ó MÁR TUDOM! Te vagy diákelnök, aki egyszer kihúzott a csávából! - jöttem rá némi gondolkozás után.
- Az osztályelnök, de mindegy...
- Azóta se volt alkalmam megköszönni! - mosolyogtam rá.
- Az elég, ha segítesz ezeket felhordani.
- ...Szóval a 18-as terembe kellenek? - néztem a termeket.
- Igen, a második emeleten.
- Második... Jé! Éppen oda tartok! - vidultam fel.
- Remek...
- Szerinted jó színésznő vagyok? - kérdeztem hirtelen fellendülésből.
- Ez meg mégis hogy jön ide? - akadt ki.
- Hát tudod, amikor éppen verni készültek, és beszaladtál, hogy segíts, megjátszottam, hogy annyira szenvedek, mintha haldokolnék.
- Ja igen. Az a borzalmas alakítás... - sóhajtott.
- Borzalmas??? - emeltem fel a hangom.
- Ne vedd sértésnek...
- Semmit sem veszek annak - motyogtam közbe.
- De pocsék színész vagy.
- ...Hah? - álltam meg, hogy felfogjam mit is mondanak nekem.
- Szinte már ordított rólad, hogy egyáltalán nem fáj semmid, - ... - egyszerűen csak túl dramatizálod az egészet, - ... - és hogy csak égeted magad majdnem az osztály fele e--
- Oké! Felfogtam! - tömtem be a száját egy kis papírral.

- Itt vagyunk - ment előre, majd benyitott. - Ide leteheted őket - mutatott az asztalra, majd én is lepakoltam.
- Ez a te osztályod terme?
- Áhh... ezt a termet már nem használják. Ez volt régebben a festő terem. Akkoriban még volt olyan óra, hogy festés történelem és művelődés, de azóta abbahagyták, mióta az igazgató... nos, nem igen tudom, hogy miért tiltatta be...
- Betiltotta? - lepődtem meg.
- Igen... Valami baja volt a festészettel... de senki sem tudja, hogy mi - nézett körbe a terembe.
Az egész helység tele volt letakart festményekkel. Az ablak is le volt terítve, így félrehúztam, majd jöhettek a festmények.
- Felkeltettem a figyelmed? - nézett rám.
- Igazából... kiskoromban nagyon szerettem rajzolni. Mindig anyut próbáltam lerajzolni... csak... pont akkor ment el, mikor megjött az igazi tehetségem. Azóta se fogok a kezembe festéket...
- Ohh... ne haragudj...
- Hmm - kuncogtam egy "semmi baj"-ot, majd megnéztem a festményeket. - De úgy látszik, hogy miattad eszembe jutott, hogy elég jól rajzolok! - mosolyogtam.
- Gondolom annyira, mint amennyire jól színészkedsz... - suttogta.
- De gondolom nem hiszel nekem - néztem rá kihívóan, majd fogtam magam, leültem egy üres vászon elé, fogtam pár régi festéket, majd elkezdtem festeni. - Mondd, hogy mit, és lerajzolom.
- Öhm... rajzold le... anyukádat... - halkult el, mire megremegett a kezem.
- O-...Oké... - nyeltem egy nagyot. - Pár perc és kész.
Mindenemet beleadtam, hogy visszatudjak emlékezni anyám arcára. Az előtt, még mielőtt...

- ...Kész - festettem meg az utolsó vonását a vázlatnak, majd felálltam. Asuya a festményre nézett. Látszódott rajta a meghatódás. - Anya... végre... le tudtalak festeni! - lelkesedtem fel.
- Gyönyörű anyukád volt...
- Ühüm... azt hiszem itt hagyom emlékbe. Ha majd kell, érte jövök. Addig nem akarom sajdítani a szívem - mosolyogtam Asuyara, mire elszomorodott. - Amúgy ne mondd, hogy volt. Ő még él... - fogtam meg a medálomat.
- J-Jahj! Hát persze! - mosolygott fel.
Azt a medált tőle kaptam, mielőtt elment... ha kinyitom, benne van az ő, és apukám képe. Már 10 éve nem nyitottam ki azt a medált... pedig sosem vettem még le. Mindig rajtam volt. Mindig.
- Mostmár... mennünk kéne. Nem lehet nálam túl sokáig a terem kulcsa.
- Igen, persze.
- ... V-Viszlát... Mrs. Crel'Uge! - köszönt el a festménytől, jelezve, hogy tényleg megérti a helyzetemet.
- ... Szia... anya... - néztem hátra, majd lassan becsukódott az ajtó... anya előtt.

- ...Köszönöm...
- Micsodát? - eszmélt fel Asuya.
- Hogy megmutattad ezt a termet. Ha nem találkozunk, lehet, hogy tényleg elhitetem magammal, hogy micsoda színésznő vagyok - kuncogtam.
- Hát... szívesen máskor is - vidult fel.
- De úgy látszik, hogy nekem is mennem kéne. Akkor, később találkozunk! - köszöntem el, majd elindultam Kouék felé.
- Később...